Theo Angelopoulos: The weeping meadow

valószínűleg ő az én Kunderám filmekben. most sem győztem csodálni hosszan kitartott, csodálatosan megkomponált képeit. de nem szeretnék még szubjektív elemzésbe sem bocsátkozni. Eleni Karaindrou zenéjéről nem is be...

vasárnap este volt. amikor visszaértem a szobámba bekapcsoltam a Bartók rádiót. a zene azonnal letaglózott, tántorogva mentem az asztalomig. egy ideig még nem tudtam leülni, csak álltam döbbenten. majd írni kezdtem Odysseusról, vagy talán épp neki. egy olyan világba léptem be, ahol érezhettem mindent. leszakadtak a függesztékek de a tárgyak nem estek le, minden súly nélkül, egy nem létező köztes állapotban, egy téridőn kívüli pillanatban ragadt, ahogy én is akkor veled.

utána bemondták mit is játszottak. alig hittem a fülemnek: ez egy filmzene. a film címe pedig: Odüsszeusz tekintete. napokon belül megnéztem, s utána még háromszor egymás után, már szinkron nélkül. 

később kiderült, Ő is hallgatta akkor a Bartókot.

„Amikor visszajövök, egy másik ember másik ruháit viselem majd. Egy másik ember nevét. Váratlanul

érkezem majd. Ha nem ismersz meg és azt mondod

majd, te »nem ô vagy«, bizonyítékokat adok. És hinni

fogsz nekem. Beszélek a citromfáról a kertedben, a

kisablakon besütô holdfényrôl. Aztán a test bizonyossága. A szerelem jelei! Remegve megyünk fel a régi

szobánkba. És akkor két ölelés között majd, ha elcsitulnak a sikolyaink, beszélek neked az utazásomról.

Egész éjszaka. És aztán minden éjszaka! Két szerelmes ölelésünk között, ha elcsitulnak sikolyaink, elmondom a történetet, aminek soha nincs vége."