magad ura

naponta százszor jut eszembe

és meglenne már

maradjunk ott egy hétig. "egy hét a világ!...", majd semmi, és ez az a semmi, ami tönkrehajszolna bármilyen igeidőben és minden módban. tudod te is, ez különböztet meg attól, akinek nincsen lekiismeret-furdalása. kellenek olyan szigetek, ahol csak én tudom, milyen lények is laknak, ahol néhanapján kiköthetek és elmondhatom, amit nem tudok elmondani.

például ezt se mondtam.

"az elveszíthetetlent"

ha valami baj történik, gondolatban oda fogok visszamenni, a kavicsok közé. ülök a merő napsütésben egy teljesen elhagyatott partszakaszon, alig néhány percnyire az összezsúfolt életektől. a víz meglepően tiszta, egész sokára mélyül. ülök a part szélén a vízben, a magam alá húzott lábfejem újra és újra betemetem a kavicsokkal. próbálok beszélni, de csak úgy megy ha nem nézek rád. néha kiszárítok néhány követ a térdemen, markolászom az elveszíthetetlent. ülsz a kidőlt fák alatt és kavicsokat dobálsz a vízbe. elmondom, hogy minden és mindennek az ellenkezője igaz, sőt ugyanaz. ezt próbálom már megérteni egy ideje és lehet, hogy itt tévedek. annyira sajnálom.