that suits us well

próbáltam megírni a történeteinket, nem is a történeteinket, hanem minket. nem igazán sikerültek, visszaolvasva különösen nem. sokszor gondolkozom rajta, hogy lehet szavakkal kifejezni, prózában, de mindegyik ötlet suta.

talán a film illene hozzánk. sokszor évekig nem történik semmi (lemérik hány kiló egy hattyú), összetámasztjuk a homlokunkat egy lehetetlen hajnali órán, majd elfutunk. megölelsz egy diófa alatt az esőben, törékeny és múló pillanat, akkor is elmúlt már, amikor még tart. négy évig nem fogod meg a kezem.

van ez a film a fejemben, ami olyan pillanatok összessége, amikre emlékszem és amiket elfelejtettem.

nem szeret

ha a szívem egy akácág, letépted a szívből szeret levelet, és eltetted az ülepénél kibolyhosodott kabátod belső zsebébe. a következőt meghagytad nekem.




mondd, hogy az nem én voltam aki akkor élt

would you like some coffee and minimal techno?

visszanyúlsz a közeli távolból, megrágsz és kiköpsz.

játszol egy operában, a nézőtéren csupa ismerős ül. azon az előadáson helyettesítenek, nem találkozunk, mégis látlak. a tér, ahol voltál vagy lehetnél, téged jelöl.

napokkal később oda nem illően reagálsz egy ártatlan kérdésre. hányszor kell még rájönnöm, hogy az ártatlan kérdéseket sem szabad feltenni?

hányszor kell még elfelejtenem és emlékeznem a meddő utazásainkra, hányszor kell még azt gondolnom, hogy rettenetes vagyok, a felelősségemre, hogy mindent én tettem és nem csak történt velem? egészen addig, míg meg nem fogant az a gyerek, elhittem, hogy nem vagyok azonos már azzal az emberrel, aztán kezdődött minden elölről, egy félévnyi őrület volt, ha én mondom, önkívület minden nap. hagytam magam belesodródni. akkor most? a hallgatás a hazugság? vagy a kipróbált őszinteség, aminek sohasem volt jó vége? vagy el kéne már felejteni az egészet, és elfogadni, hogy ami történt, az történt meg tényleg?

még jó, hogy elaludhatunk közbe-közbe és útoljára

like a skydive II

ne feledd, hogy az eufória nagyjából három napig tart.  ez nagyon hasonló, mint lelőni négy korongot zsinórban, lerobogni egy havas lejtőn, vagy kiesni négyezer méter magasból. csak időlegesen váltja fel a zuhanást. vagy épp önmaga is az.

bless this morning year

az árnyékod vagyok, követlek a fürdőszobába, félig mögötted-melletted állok, nézek át a vállad felett a tükörben, nézem ahogy mosod a fogad. ha kimész a tévé elé, kiosonok én is, nézem az alakod, ahogy egy kicsit előre billented a csípőd és a vállad. a másik ajtón át mész vissza a fürdőbe, hátrapillantasz, hogy jövök-e, ingatod a fejed. leülsz a vécére, próbálod lesöpörni magadról a tekintetem, frusztrál és közben beletörődsz. megmosod a kezed, hátranyúlsz és elkapsz, kivonszolsz a kanapéig, lekapcsolod a villanyt, végre nyugalmad van tőlem. éjszaka odavetít az ágy másik oldalára az autópálya-felhajtó közvilágítása, egy ponton muszáj összeérnünk, próbálsz úgy fordulni, hogy minél kisebb legyen ez a pont. nehezen tudok elaludni, minden mozdulatodat követem, nézem az arcodon a gödröket, az önárnyékokat. reggel valahogy sikerül kilopakodnod a konyhába nélkülem, felpattanok és mögéd állok. eszünk, már nincs idő elmosogatni, ettől ideges vagy. az ajtóból nézlek, ahogy öltözöl, a nadrág ráncát mikor meghúzod rajta az övet, hogy igazgatod a hajad miután felvetted a pólód, kicsit oldalra döntöd a fejed és felhúzod a szemöldököd. elkapod a derekam, kétrét hajtasz, aztán négybe, elmondod hogy nagyon fontos vagyok neked, hogy hiányozni fogok. az utcán távolról követlek, inkább felkúszok a kerítések lábazatára, csak ne kelljen összeérnünk, nem szeretnéd. a metróban szöksz meg előlem. átszállsz, és én nem tudom, hova.

az árnyékod vagyok, minden mozdulatod ismerem, minden mozdulat, ami használ téged, diafilm a fejemben.

beszélgetések IV.

"-Gondolkoztál már azon, hogy miért nem szereted magadat?
-Nem, de lehet, hogy kéne."

and you're the best girl I ever met

this time

megtaláltam azt a 2008-as levelét. emlékszem, hogy amikor először olvastam, kitámolyogtam a szobából és a fehér folyosón sírtam a földön. megértettem, hogy mindenen túl és minden ellenére szeret, hogy ezért a szeretetért mindkettőnknek keményen meg kell küzdenie.
hogy a szabályok nem ellenem vannak, hanem értem. ezt még a következő öt évben kellett emészteni.

most ugyanez történik velünk, csak nem két, hanem alig egy év után, és mi mindent elrontottunk, amit csak lehetett. egyikünk sem volt Tomás, hogy normális mederben tartsa a dolgokat, hogy betartassa a szabályokat. egyikünk sem tudta megírni azokat a leveleket, amik 2008-ban születtek. mégis jó tudni, hogy ugyanaz történik velünk. hogy ugyanannak a képnek ez egy másik, zsírfoltos, lecsöpögtetett változata. hogy a szeretet megmaradhat, hogy lehet jövő. hogy ami fájdalom történik, az rendben van.

elolvastam azt a régi levelet, és tudok veled úgy beszélni megint, hogy nincsen primer fájdalom, nincsen düh. elhiszem, hogy túl leszünk rajta. elhiszem, hogy egyszer elmondhatom neked, mennyire szeretlek, és úgy lesz igaz.

i'm gonna ask you to look away II

minden kibaszott szavadra emlékszem. szeretném mindet elfelejteni, az arcoddal együtt. menj innen, nem hallod? takarodj.

let me call you river

olyankor nincsen más, csak a mozdulat, csak az a két másodperc. van a szél, a megszelídítetlen erők, és kiseprűz belőlem minden mást. a szeretet egyensúlyba hoz, és nem enged magam alá temetkezni.

az álmaim felszabadultak és élesek. megmutatják az alternatív valóságot.

was it the blue night

nyomasztó álmok. átöleltelek, megcsókoltalak volna, látom, hogy te is szeretnéd, de nem lehet. elpárologsz.

úgy érzem nem diplomakonzultációra járok, hanem pszichoanalízisre, ahol minden alkalommal a személyiségem egy újabb gyengeségére világítunk rá.

nappal ez, éjjel az álmok.

"Was it the blue night
Gone fragile
Was it both men
In wonder steady gone under
Was it the light ways
So frightening
Was it two wills
One mirror holding us dearer now"

like a skydive

kiengedlek titeket a hetedik ajtó mögül, foglaljátok el a váram, érezzétek magatokat otthon, nyissátok ki a hűtőt, húzzátok el a függönyöket, tietek mostmár minden nappal-éjjel. bezárkózom a helyetekre, bezárom belülről az ajtót, betapasztom a fülem hogy ne halljak belőletek semmit.

egyik nap még két életem volt, másnap egy sem. álmaimban létezik az az ölelés, amikor két ember kapcsolódik egymáshoz, álmomban egy kisgyermekeit autóbalesetben elvesztő apát próbáltam megnyugtatni az út szélén a roncs mellett. minden perc túlélés.

minden reggel

ébredés után három dolog jut eszembe: sírni, hogy mikor megyek futni és a kávé. aztán egész nap ezek minden variációja és permutációja.

az az arc ami bentről csillog csak tekintet lesz egyszer

esőben futni, testamentumot szörnyűt, és.

megszakad a szívem. a mellkasom márványpadló, azon törik darabokra reggel, délben, este.

long live me...and the blues!

"baszki, ez az ember sosem szeretett!" - mondja a fejemben a ma született hang.

...és duplán süt a nap, visszaverődik a fémburkolatról, az üvegről, melegíti a hátam, egyszerre nem félek a nyártól, minden kockakő lehetőség, minden utca ígéret, minden étel sósabb és édesebb, minden mosolyom őszinte. kieresztem a hangom és lesöpörlek a színpadról. mi többé nem találkozunk.

sub zero always wins.

long live the blues

veled álmodtam, ignorálsz.
veled csak akkor álmodom, ha veled alszom, de ez nem történhet meg többé. ki fogok állni magamért; három évvel ezelőtt kellett volna megtennem. nekem is jogom van kiakadni. kiabálni. bántani téged az igazsággal. tükör előtt gyakorlom a veszekedést.

az élet szar, de itt van nekünk a blues. és aki bluest hallgat, az nem lehet szomorú.

*not brave enaugh to give proper title*

egyetlen mozdulattal lecsendesítetted azt a háborgó tengert, ami az elmúlt egy hétben voltam. pattogtam ide-oda saját falaim között, mint a részeg, aki próbál eljutni az ágyáig. félálomban a kezedbe fúrom a kezem éjszaka, és maradéktalanul boldog vagyok. azt álmodom, hogy veled alszom.