воскресение!

a nap váratlanul kisütött, fél hét volt és teljesen világos, ott feküdtünk hárman lepedőbe csavarva, mint valami múmiák. a nővérem arcán kisimultak a vonások, milyen szép vagy ebben a fényben, mondta. lassan változik néhány fogalom tartalma, emlékszem arra a lányra aki négy éve novemberben állt a teraszon, nem azok vagyunk már. körülöttünk a sziget, a víz, ez egy tökéletes nap.

szürreális volt a jelenléte, ahogy az egész történetünk az. könyökölt az ablakban, könyököltem vele és közben az asszonyok visszarohantak a faluba, valaki elhengerítette a követ. lehetnénk regényhősök persze, de Anna és Vronszkij tényleg azok voltak, pont így történne velünk is. a férfiak nem hittek az asszonyoknak, pedig meg volt mondva előre. a következő életben majd lesz esélyünk, ez most lehetetlen. oroszul a vasárnap: feltámadás.

mindig van remény

nagyszombat

a világ magára hagyatott.

szemüveg

hazudsz amikor feldicsérsz. nem vagyok olyan, azt csak a szemüveg teszi. felveszed és nézel, a nézésed az egyik amit szeretek.

nekünk nincs egy rendes napunk se, egünk sincsen.

annyi sincs hátra, mint gondolod.

reggeli sajtó

szép  egy kis belső udvart juttat eszembe az egyik velencei biennálé-pavilonban, ami olyan meditatív hely volt, hogy el sem bírtam szakadni tőle.

Sólymos Sándor mondta egy fergetegesre sikerült előadásán ahol építészeti szélsőségekből vetített (erősen lehet, hogy ő is idézett valakit): "no more vonalkód (no more QR kód as well)"

az alu homlokzat ami a tégla mintáját utánozza (egy Kolumba Múzeum után ahol kifalazták gyönyörűen) kicsit mű, mint a famintás műanyag ajtó. értem én hogy illeszkedés, de szerintem a dolgok legyenek önmaguk. úgyis az a legnehezebb.
(megjegyzés: a harmadik emeleti lakás(?)ban nem akarnék arra ébredni, hogy a másik már megint lehúzta a budit éjjel a fejem mellett)

jó, legyen akkor vanília.

itt ülök a kupi tetején és órák óta nincsen idő. tegnap láttam a Máté-passiót, meg kell hagyni, Cser Krisztiánnak gyönyörű a hangja. azt mondtam, egy tenorba sosem tudnék szerelmes lenni. a basszus, az más. abba azonnal.

állunk a Duna két partján, állunk mozdulatlanul. néha meglebegtet a szél egy sárga szalagot amit felemelek időnként, rám szegezed a tekinteted. nekünk nincsenek hidak.

achtung...

...achtung! elveszett egy német kisfiú.
BME verzió

no_mainstream

the moment when you realize...

...art of the weekdays :)

forgalom

jó reggelt, nátha!

azt álmodtam hogy a szobatársam átrendezte a bútorokat amíg én aludtam és csak rosszabb lett az egész, aztán egy másik alkalommal átköltöztette a cuccainkat, egy keskeny folyosószerű helyiségben álltak az asztalaink, de volt nappalink és fürdőszobánk, rendkívül béna alaprajz, csak jártam benne és szörnyülködtem, itt nem lehet élni. czár az ablakon keresztül járt át hozzánk, valami édességes zacskóban találtam egy 2 mm-es aranyhalat amit a tenyeremben tartottam és mindig vizet vadásztam hogy utántölthessem hiszem kifolyt a két kezem között, mentem az utcán és bekéreckedtem egy étterembe hogy öntsenek vizet a tenyerembe, aranyhalat lehetett tartani a koliban, ekkorát meg főleg. aztán elpusztult, anya belefújta az orrát a papírzsebkendőbe amin volt vagy valami ilyesmi.

jó reggelt nátha.

gáz - van

sejtettem hogy sok ez az épületgépészet, de nem realizáltam hogy 180 dia. pedig szívesen megtanulnám alaposan, ha lenne még egy napom rá. olyan lelkesen adta elő Sz. Cs., hogy már magam is elhiszem, ez tényleg érdekes. mindenesetre vacsora közben a csatornahálózat méretezéséről olvasni kicsit szürreális volt.

kérdezzék a nyílt égésterű kazánt, otthon olyan van. a környék alszik, sárgán villognak a jelzőlámpák, egy taxi hajt át a mélygarázson, csak az építészek állnak sorba a mosókonyhánál éjjel kettőkor.

exile

haragszom magamra ha valamit nem jegyzek meg első hallásra, napi minimum tíz feletti óraszámban zúdítom magamra az információt. azt hiszem, rosszul mérem fel az arányokat.

bizonyos nehézségek támadnak, az éjszakákat lények népesítik be, a hold végigvonul az ablakon, máshol vagyok, ne szólj hozzám. 

in this exile

szabadulás

a hosszútávú kevés alvás speciális őrületet okoz, mindig másként hat, kiszámíthatatlan. legutóbb ilyen állapotban levelet írtam Odysseusnak a vonaton, a külvilág virtuális valóságnak tűnt, kitágultak az énem határai, olyan dolgokat tapasztaltam meg, amit másképpen nem. most magamra záródnak a szemeim és kirepültök belőlem, kilehelem magamból a lelketeket, szembe jössz az utcán, köszönök, konstatálom hogy te vagy az, de nem ismerlek fel. azt hiszem, mostantól nem fog többé hiányozni Odysseus.

itthon vagyok, a macskám örül nekem, mindenhova követ. Stingre alszom el mint 2008-ban, amikor semmi más nem tudott megnyugtatni. arra gondolok, hogy az akkori vágyálom mára valóság. alig hittem, hogy egyszer ez is eljöhet még. megérkezünk nemsoká a következő állomásra, érzem.

végül az ébrenlét lett a szabadulás.

reneszánsz

talán érthetetlen, de ez az építészettörténet előadás megnyugtat. valami biztos ebben a folytonos távolodásban. a középkor vizsga óta máshogy állok hozzá.
folyamatosan mondjuk a történetünket, észre sem vesszük. a narráció csodás kényszere.
az építészet épp saját történetéről beszél.

történe(te)k

az építészeti forma és a nyelv, Ekler Dezső 'előadása'.

egyre inkább érzem a létjogosultságát az építészet és az irodalom kapcsolatának, még ha ez nem is pontosan vág ide, akármennyire úgy tűnik. hogy az, amit mi azért csinálunk, mert nem tudjuk nem megcsinálni, történetesen a Kolozsvár-dolgozatot, nagyonis megállja a helyét.

semmi mást nem kell csak figyelni. arra, ahogy megtörtének, mert nem a dolgok történnek velem hanem én is megtörtének a dolgokban, eltelik kilenc hónap és akkor évekig lehet rajta rugózni. meg közben is persze, az egészen más perspektíva ("ez a primer hiány" mondta Tomás amikor hazajöttem Kijevből és Émile-ről áradoztam neki fájón-boldogan). ábrázolható koordináta-rendszerben, x tengelyen az idő, csakhogy Ivánnak is meglegyen az öröme.
sokmindent tudok amit hallok és tanulok, mert benne voltam és értelmeztem az életem történéseit, s persze voltak is történések. bőven. igazam volt a gimi elején amikor senkivel sem álltam szóba, egy csomó előítélettől mentettem meg a gondolkodásom, többnek bizonyult befelé figyelni. (nyilván kell egymásra is, V.-nek ma piros csík volt az arcán, K. szája nagyon kiszáradt, és akkor engem hurrognak le hogy ma mindent észreveszek. nekem látszik, ez a látszás messzire vezet.)

de miként viszonyulok ehhez a visszaigazoláshoz? hogy például az én üvegajtó-effektusom (szintén Kijev) létező fogalomkör a filozófiában, a hodologikus térszemléletben (útvonal) az eljutás időbeliségének problematikája, ami nem csak "megtörtént velem" de le is írtam később, azaz megtörténtem benne és reflektáltam erre a tapasztalatra. (utóbbi fontos.) a megerősítés előtt is tudtam, hogy ez a dolog létező, hiszen nincs jobb ötletem minthogy a valóság az amit én felfogok, és ehhez nincs szükségem külső véleményre. punktum.

a saját mércémhez mérem magam, amit persze megint valamihez képest kell újra és újra felállítanom, a közösség nem megkerülhetetlen, meg sem akarom kerülni, sőt. nincsen nálam egészében véve jobb vagy rosszabb, bizonyos összetevők aránya különbözik (V. jobban rajzol mint én, L. gyorsabb felfogású, s én jobban írok mindkettőnél), de a saját össz-minőségemben a hasonlítás értelmetlen. egy zsemle nem jobb kifli.
(talán mindez evidensnek tűnik, de egy egyetemi közösségben kiéleződik a probléma. V. említette, hogy ugyanolyannevű társa hűvösen viselkedik vele, mert őt emlegetik nagy V. néven, s a másik a kis V. kihozott mindent ez az ostoba névazonosság! másrészt mondhatnám; fiúk...)

elmegyek a büfé előtt, a kínai(?) lány éppen gyrost szel le óriási késsel, ugyanazzal a mozdulattal mint tegnap, mint holnap, ugyanúgy elmegyek előtte, ezek megnyugtató dolgok.

Atlasz

a világ, amit felfogok és beengedek, így is túl nagy. ezért építettem egy bunkert belőletek, Odysseus volt az utolsó zsákutca ahová nem találtak el a bakancsosok, amihez nem férhetett kétség, de ezt most megtagadtam, lebontottam a részt az egész érdekében. védtelenül állok magasba tett kézzel és tartom saját plafonom.

három napja és tegnap is a másikkal álmodtam. azaz nem vele, hanem a képével, hiszen amikor napközben ránéztem semmi köze sem volt ahhoz az önmagához, amit magamnak megjelenítek. hogy el tudjak aludni elképzelek egy jelenlétet, de az még elviselhetetlenebb. aludni vágyom, szabadulnék tértől, időtől, szabadulnék saját nevetséges atlaszságomtól és bekerít egy másik tér, másik idő, ahol megölelsz nem te, nem engem, reggel mégis fáj.

azt hiszi, hogy a pénz által elérhet mindent, amit szeretne az életben. hogy az majd biztosítja a lehetőségeit. én a tudásról gondolom ugyanezt. egyikünk sem lesz boldogabb.

egy életen keresztül nem fogom befejezni még azt sem, amit most belátok. vagy sraffozok neki, hogy ő nyugodtan szárnyalhasson. és persze a gyerekek. már alig van időm, enni kell, inni kell, menni kell. mintha mindenről lekéstem volna, a saját születésemet is lekéstem.

szükségem van egy mentorra. aki nem csak egy tízperces konzultáció erejéig figyel rám, nem is rám, hanem legjobb esetben valamire amit csináltam és önmagára, a kommunikáció eleve halálra ítélt. egy kölcsönös, személyes választás. mint P.N. és én. P.N. lassan egy éve halott.

egyre nehezebb a plafon.

reggel

mielőtt felkelnék azt álmodom hogy elkéstem, minden reggel. hogy egy órával később mentem be előadásra és ez fel sem tűnik. elfog a lelkiismeret-furdalás, aztán csak 6:55 van. még öt perc, még negyed óra. azt is álmodom, hogy D.-nek van egy világítós gumikarkötője, amikor beszélgetni kezdünk majdnem megint visszacsúszok, de eszembe jut ahogy a nővérem azt mondja: "nagyot csalódnék benned" és akkor is csak egy hajszál választ el. D. behelyettesíthető paraméter, ugyanaz minden reggel.
kint olyan szürke az ég mint a szemben lévő pláza homlokzatburkolata, csak azt nem világítja át valami láthatatlan fényforrás, ezért sötétebbnek tűnik. a fitneszteremben már óra van, visszaülök a kávéval az ágyra, kinyitom az ablakot, olvasok néhány oldalt arról, mit gondol a művészetről Tolsztoj, épp aktuális lenne, ha nem hagyna annyira hidegen a rendszer.

majd ma, majd ma sem. a reggel szép, a reggel heterotópia olyan értelemben, hogy minden más időt magába foglal. az ágyam heterotópia, minden reggel.

ha volna még időm

tüntettek a Fővámon, nem ment át a villamos a Deákra, egy párt nem lehetett arrébb lökdösni a töküres mozgólépcsőn, éppen előttem ment el a metró, vagy öt perc múlva jött volna a következő, addigra rég elkezdődik az előadás, nem tudtam akkor már átjutni Pestre, nem bírtam.


majdnem összetéptem az operajegyet.


aztán csak sírtam hazafelé.

don't use

a Margitszigetre mentünk, kiscsaládi wellness. feküdtünk hárman egymás mellett a szaunák előtt, a gőzben felemlegettük, hogyan játszottak a nővérek. amikor ágyba dugtak minket dobáltuk a világítós párnát, te aludtál fent, spárgából liftet csináltunk, azon húztuk fel a leveleket amiket a takaró alatt írtunk.

megkérdeztem magamtól, mit szerettem benned a lehetetlenen és a végtelenen kívül. csak úgy, mint két ember. az okosságod, ahogy öltöztél és a ruhát amit viseltél, az éjszakai skypeolásokat, a nézésedet, a szemed színét és vágását, ahogy különbözőképp néztél, érdeklődve, vággyal, közömbösen, mélyen, meg a titkos nézéssel, a ráncaid, a zömökséged, szerettem ahogy könyököltél a pulton. ma mosolyogva telnek az órák, amikor múlik hogy szeretlek, anélkül hogy erről bármit tudnál, anélkül hogy tudnod kellene. hat hete döntöttem, nem ülök a betonoszlop másik felén, nem szállok fel arra a vonatra amivel bárhova, bármeddig elmennék veled.

az Ames szoba nem hat szerelmes nőkre.

az autópályákon emberek ragadtak ott. közülünk senki sem.