megint úgy akarok futni, mint régen. mint akkor egyszer, azon a nyáron. aztán tavasszal a Kopaszi-gátra, át a hajléktalanos aluljárón, ahol ember nem ment még át rajtuk és rajtam kívül.
a legnehezebb arra gondolni, hogy tudunk élni egymás nélkül. egykor Te voltál az egyetlen kapcsolatom egy olyan világ felé, aminek mindigis sejtettem a létezését, sejtetted te is, egymásnak bizonyítottuk be. vagy te nekem, nem tudom. sokszor hiszem azt, hogy neheztelsz, vagy egyenesen haragszol rám. lassan nem bízom benned. nem úgy bízom.
próbálok kedves lenni, lehet hogy ez a magam módján inkább keresetlenség. folyton próbálok kedves lenni és azt látom hogy nem sikerül. mások nem próbálnak. kényszeresen vagyok kedves és figyelmes, talán azért, hogy leplezzem mennyire nem érdekel semmi. ezzel kendőzöm, hogy velem minden rendbe' van, "mi van veled?" "négy éve ugyanaz, nem érdemes beszélni róla", csak akkor említelek meg ha kérdezik, ha úgy alakul, titkolt büszkeséggel a hangomban. most értettem meg amit tíz éve mondtál a mindennapokról, hogy boldog vagy. hogy nem vagy boldog. de ezt már nem lesz lehetőségünk megbeszélni.
azt hiszem most visszavonulok. nem leszek sehogyse kedves, főleg nem a magam módján. kár, hogy nem lehet úgy, mint régen.
és elkezdem az egyetlen dolgot, amit nem szabad: felejteni.