яд

nem akarsz tudni semmit, nem akarod látni, ami körülötted folyik. nem veszed észre, hogy az asztal alatt megfogja a kezem, amikor te is ott ülsz. elvakít valami ostoba bizalom a férfibarátságban, pedig aki olyan lelkesen támasztja válladnak a vállát a bajban, újra és újra elárul téged. az én árulásom már nem számít neked, az női árulás, Sabinához tartozik, nyíltan vállalja a kudarcot, nem tudott a szemedbe nézni többé. nem tudta elviselni, mennyire vak vagy.

neXt // route 66

a menekülés fokozatairól szól, a kétségekről, a szabadságnak vélt magányról, az őszintétlen, le nem folytatott vitákról.

de addig még adatik egy-két nap, amikor elaludhatunk közbe-közbe

nincsen ablak, nincsen ajtó

azóta nem öregszik a bőröm, végtelen idő telik el két szívdobbanás között, az egyiktől a másikig fut egy teknős és Héraklész. néhány képre emlékszem: BF alszik a buszon, mögötte nagy szélkerekek. futok a rakparton, és tudom miért futok. nézem éjszaka az autók árnyékát a fehér plafonon, a ház minden zajára összerezzenek, nem tartozom oda, és megszakad tőle a szívem. céltalanul autózom az ismerős tájakon, bejárom a falvakat, megkerülöm a hegyeket, szinte repülök attól, hogy nem érzek semmit. ülünk a második páholyban, öregek vagyunk, örökké tetszhalott szerelmünket egy medálban hordjuk, pár órára sors nélküli lelkek. bemegyek a kapun a már nem létező kulcsommal, egy sosem volt otthonba, aminek minden szegőlécére emlékszem, a galamcsontvázakra a padláson, emlékszem a fullasztó szagú, jéghideg akaratra. ülsz a narancssárga babzsákodon, felém nyúlsz, egy törvényen kívüli szobában sistergő levendulaszag, módszeresen rontjuk el és én belezuhanok. mintha szabadesés közben szűnt volna meg a gravitáció.

i wish you well

mennyit ér az őrült szerelem, mire jó vajon? és az a szerelem, ami lassan érkezik, csendes és megfontolt? mi van akkor, ha az őrült szerelem a lehetetlen érzelmi manifesztációja, ami egyszerre jótékonyan és kártékony módon elfedi a valóságos problémákat? ugyanazok az angyalok csocsóznak velem egy vesztes csapatban, mint abban a Nagyavárad téri lepukkant, olcsó kocsmában, ők voltak a biliárdasztal mellett is. félek, hogy nem leszek biztos a válaszban. hogy nem tudok kiállni a döntéseim mellett, nem tudok felnőttként gondolni magamra. a piros szabadság eljött, de csak forgatjuk a kezeink között, fel-feldobjuk a levegőbe, ugye Tomás? megtörténik az élet legnagyobb csodája, felforgatja a szívünket, az életünket, mégis ugyanazok vagyunk, akinek egy hajnalban azt mondtad:te még csinálhatod jobban. ugyanolyan tanácstalanul állunk a vízszagban, nézünk egymás szemébe, így kapaszkodunk. látod, minden éjszakám, kétségem mélyén téged talállak, kikötök a gondolatodnál, ahogy kikötöttünk Szentendre alatt a kavicsos Dunaparton Odysseusszal. és persze, itt van még nekünk a blues.

milyen, ha a kettőnek egyszerre kell véget vetned, elrágni a saját köldökzsinórod? végtelen, üres távolság.

a szép látszat államában éltünk.

Adeleine

az izmok, a csontok emlékeznek a mozdulatokra. a mozdulatok rekonstruálják a tárgyakat, a tereket, az embereket és a hozzájuk való viszonyt. hogy kérhetné az ember a szöveteit, hogy felejtsenek?

a tiéd lett ez a szám. ölelsz és a szemembe nézel. Sabina igazsága szerint élsz.

azt mondták róla, a magyar Oscar Peterson

meg kell találnom, hogy maradhatok fenntartható módon érdekes magam számára.

legyen zene, legyen friss levegő, legyen ez a konklúzió.