all day, long

B28-30

egy nemlétező hónap utolsó napjai vannak. A.-val egymásnak háttal ülünk, ahogyan már egy éve, csak egyre kevesebbet. mindketten legalább három helyen lakunk: szét vannak szórva a cuccaink, szét van szórva a szívünk. nagyon különbözünk egymástól, mégis olyan párhuzamos a sorsunk, hogy néha már nevetnivaló. A.-nak vörös haja van, hófehér bőre, vérpiros ajkai és kék szeme; így kell őt elképzelni.

épp visszaértem a vacsorabeszerző-körútról, amikor a Másik elküldte az új versét. szorongatta a torkomat a szépsége, enni is alig tudtam utána.

vasárnap délután

úgy fekszik az ágyamban ahogy én szoktam, maga alá gyűri a plüssoroszlánt, amit Catherine Barkley-tól kaptam öt évvel ezelőtt. még mindig jól emlékszem: amikor visszajöttem a szobába, ott találtam az ágyamon. valahogy nem tudta szemtől szembe odaadni. annyit mondott, hogy tőle van, karácsonyi ajándék, aztán legszívesebben kirohant volna. zavaromban túlságosan is örültem, ezzel még nagyobb zavarba hoztam Catherine-t.

egy tökéletes vasárnap délután: a Másik az ágyon ír, én unhatatlanul harcolok a photoshoppal.

város négy főre

úgy olvasod, mintha egy naplóba pillantanál bele, mintha titkos szerelmeslevél lenne. furcsa megint színről színre látnod engem: csakugyan ilyen vagyok. elfog a szorongás, ugyanez a förtelem lenne a sorsod ha megadatott volna valaha, hogy szeress. már nem vagy biztos benne, hogy a másik partról szemlélődsz, másképp nem éreznéd úgy, hogy kívül rekedsz a körön. Ti beszéltek helyettem, én hallgatok. épületek sziluetteit rajzolom a metsző szélben, kávéra költöm minden pénzemet, először látok felhőkarcolót életemben. észre sem veszem, hogy gyorsan visz fel a lift a negyvenedikre, csirkehálón át makett alattam minden utca: egy város, négy főre terítve.

climb this mountain to cut off the top

 idén piacot kell terveznem Zsámbékra. nem tudom mikor múlik el a rettegés, nem tudom más is ugyanezt érzi-e.

nem tudok olyan zenét, amihez ne tartozna egy történet.

eleje

félév elején mindig úgy érzem, máris le vagyok maradva, hogy ezt én most nem tudom teljesíteni, sok, bonyolult, túl sok az új metodika, túl sok a régi, amiről már tudom merre-meddig. sajnos tudom. próbálom tudatosítani, hogy majd adott helyzetben kell odatennem magam, nem előre aggódni. előre aggódom, akkor nem.

általában úgy érzem, hogy le vagyok maradva. lemaradok magamról. azaz nem is így, múlt időben.

Numb II.

napközben felötlenek bennem bejegyzésfoszlányok, van egy hangulat amiről eszembe jut, nem jut eszembe semmi. semmi sem jut eszembe. a szavaim mind hasznavehetetlenekké váltak, nem 'lettek', azzá váltak. szembetűnik, hogy a Te témád kerülöm, mint a pestist. pedig az nem kell eszembe jusson, mindig ott van. egy pillanatig sem gondolok rá, hogy erről írnom lehetne.

a mai tépelődésben erre jutottam: igazából csak megadom neked az időt, ami természetétől fogva kijár. nekem is járt volna.

I dye my hair a brighter shade of brown

hogy miért folytatom?
mert elmúlt az őszinteségi rohamom, azért.