nyitott mondatok. folyamatosan kérdeznek, válaszra kérdéssel felelnek, önmagunknak kell válaszolni, újra csak kérdést kapunk feleletként. napról-napra kevesebb az önbizalmam, menekülj innen és vissza se nézz.
veled álmodtam, észre sem vetted, hogy valami történt. nem akartam azonnal megmondani, hogy vége. egy fehér, felújított parasztházban voltunk mindannyian, amiben zöld és piros dizájntárgyak voltak, levendulacsokrok és fabútorok. beszélgettünk, nyaraltunk, szép volt a bőrünk és sütött a nap.
2015. november 19., csütörtök
2015. november 18., szerda
big eyes
talán már előtte elkezdődött, amikor azok a rossz versek születtek. a versek mondanak valamit, vannak benne szavak, de ezek semmit sem akartak mondani, és a szavak is teljességgel hiányoztak belőle. csak bámultam azt a Theo Angelopolus filmet. egyre bizonytalanabb vagyok benne, hogyan is történt.
elmegyünk egymás mellett, nem egy ember vagy, hanem egy funkció: tanár, diák, eladónő, büfés, konzulens, villamosvezető. annyian vagytok, annyian vagyunk, az egyetlen túlélési mód a személyes kapcsolat hiánya. ki kell zárni azt, ami a másikban egyedi, ami megragadja a figyelmet, el kell felejteni a kérdéseket, ha felmerült, ne merüljön fel. nem mondj semmit, ami bármit elárul arról, aki vagy. védd magad és cserébe ne kérdezz te sem.
te voltál, aki olyanokat tudott, amit senki más nem, hiszen te láttad, te érted. nem lenne fontos már ez a közös tudás? nem, nem fontos. lejárt az ideje, elmúlt, nem foglalkoztat, nem gondolok rá és nem érvényes. ez tartott volna össze?! te fogsz hiányozni, vagy az, akik talán már nem mi vagyunk? a kimondott szavak alapján értettük egymás összes elhallgatott szavát, de ma már nincsenek támpontok. az igazi dolgokat nem lehet megbeszélni.
egyre kevesebb a levegő a hétköznapok mértékadó teherkombinációiban.
megkérdezik, hogy hány óra, és azt mondom, hogy semmi. mi bajom van, mit tehetnek értem, esni fog-e ma is, milyen nap van és hanyadik hét, semmi. ki hozza a kávét, valaki mindig elmosogat, később én is lefekszem, semmi.
minden nap van az a pont, hogy sírnék, de nincs miért. nem történik semmi, csak napról-napra fogyunk, mint valami örökre égve hagyott gyertya.
elmegyünk egymás mellett, nem egy ember vagy, hanem egy funkció: tanár, diák, eladónő, büfés, konzulens, villamosvezető. annyian vagytok, annyian vagyunk, az egyetlen túlélési mód a személyes kapcsolat hiánya. ki kell zárni azt, ami a másikban egyedi, ami megragadja a figyelmet, el kell felejteni a kérdéseket, ha felmerült, ne merüljön fel. nem mondj semmit, ami bármit elárul arról, aki vagy. védd magad és cserébe ne kérdezz te sem.
te voltál, aki olyanokat tudott, amit senki más nem, hiszen te láttad, te érted. nem lenne fontos már ez a közös tudás? nem, nem fontos. lejárt az ideje, elmúlt, nem foglalkoztat, nem gondolok rá és nem érvényes. ez tartott volna össze?! te fogsz hiányozni, vagy az, akik talán már nem mi vagyunk? a kimondott szavak alapján értettük egymás összes elhallgatott szavát, de ma már nincsenek támpontok. az igazi dolgokat nem lehet megbeszélni.
egyre kevesebb a levegő a hétköznapok mértékadó teherkombinációiban.
megkérdezik, hogy hány óra, és azt mondom, hogy semmi. mi bajom van, mit tehetnek értem, esni fog-e ma is, milyen nap van és hanyadik hét, semmi. ki hozza a kávét, valaki mindig elmosogat, később én is lefekszem, semmi.
minden nap van az a pont, hogy sírnék, de nincs miért. nem történik semmi, csak napról-napra fogyunk, mint valami örökre égve hagyott gyertya.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)