veled nem voltak teljesek a pillanatok, például a reggeli kávé az ágyban, már az elejétől fogva, az elsőtől, amikor megkínáltál édesanyád meggyes süteményéből, de én nem fogadtam el, ahogy a fogkefét sem, a kulcsot sem, már akkor hiányzott valami, ami megvolt a gyűlölt gimnáziumi időkben reggel, mert reggel az a szabadnép egy óra volt a legboldogabb, vagy inkább egyetlen boldog óra a napban, pedig minden okom meglett volna rá, hogy ne így legyen, de én azonos voltam önmagammal akkor, tehát szép, üres és csendes. tanultam azt, hogyan kell nem boldogtalannak lenni.
újra van erőm felkelni, van bátorságom azt mondani, hogy elég volt. elmondani egymásnak esténként, hogy igazából semmi bajunk sincsen. hogy ez a lehetséges világok legeslegjobbika, aztán kimenni a kertbe kapálni, mintha már a vége lenne. folyamatos nyugodt Zajlás, amiben a halál is néha közelebb jön, a saját halálom. úgy nyernek csak értelmet a dolgok, ha hiszek Istenben.
minden sokkal jobb nélküled.