summertime sadness

nem tudom, hogy mit írjak. inkább megnyitom az archicadet és húzok valamelyik tervembe még pár vonalat, olyan rajz nincsen, amibe ne lehetne még pár vonalat húzni, ez az, amit az elmúlt három évben megtanultam. meg azt, hogy töretlenül vinni kell a nagy mappát. amikor a villamoson méltatlankodva kerülgeti valaki, pedig már megtanultam a lehető legkisebb fordulási sugárral közlekedni vele, tudod akkor jön az, hogy leordítanám, hogy ő is lakik egy kurva házban, amit egy ilyen nagy mappás ember tervezett, a bunkó gyereke is házban lakik, és fogja be a pofáját, akkor is amikor tíz év múlva ugyanígy fog nézni rám egy építkezésen amikor megmondom, hogy valamit így meg úgy csináljanak, így fog nézni, mert mindent jobban tud mind a kilencmillió-ötszázezer nem építész, meg egyébként is nő vagyok, egy nő nem érthet az ilyesmihez.

inkább húzok még pár vonalat, csak ne kelljen mondani semmit. ez az egyetlen szám volt a nyár, ha magamra gondolok, rád gondolok, de nem gondolok magamra.

metró a hídon

kimentette az új kalapomat a vízből. (jó lenne tudni, mi van most Anyának azzal a barna felsőjével, ami a leginkább ment a kalapomhoz.) ültünk a folyóparton, én folyton a metrót néztem. fél fülhallgatóval hallgattuk a zenét, mutattam neked egy számot, elvitted a lejátszóm, hogy lemásold. legkevésbé az maradt meg, hogy minden egy óriási színjáték volt, hihetném, hogy a metróval együtt. leginkább pedig minden más. egyre jobban arra megyek, ahol még minden utcát apróra ismerek, de a környékre nem találok el többé soha.

in the warp zone

szürke ingben voltam, te emlékeztettél erre később. olyan szépen köszöntünk el, hogy arra vágytam, ne is lássalak már abban az évben többet. mintha meg akartál volna ott valamit ígértetni velem, talán azt, hogy felnövök, vagy méginkább, hogy ígérjem meg neked, hogy te felnősz valaha. december lett, mire elmondhattam, hogy mit lehet egy évre becsomagolni a bőröndökbe, de azt csak évekkel később mesélem el, ilyen messzire kellett mennem ahhoz, hogy magamon (rajtad) kívül mással is beszélni tudjak.
post-it cetlikre írok, bármit ami eszembe jut, sírás helyett csinálom, nem sírhatok éppen. berakom egy borítékba és elküldöm, megint csak veled tudok beszélni (magammal). addig gondolok a zümmögő hőlégfúvó ventilátorra meg a fenyőfákra az ablak alatt, amíg el nem hiszem, hogy megint biztonságban vagyok a fejemben.
aztán annyi időnk marad, mint megírni egy post-it cetlit, látni egy pillantásodból, hogy amíg én igen, te nem tartottad be az ígéretem.