az nem lehet hogy annyi szív

ezek Iván szavai kell hogy legyenek. ha megírom azt a verset, utána meglátom mi lesz. a történetek, vagy ahogy mondták ők ketten a tévében, "az epikus szál, amiből szárba szökken a vers", nem, az nem úgy van, nem szárba szökken belőle, nem csak valami mag, amiből aztán lesz a virág, mégis ki kíváncsi a magra, a történetek maguk metaforák. versbe állítva, mint ahogy a hétköznapi tárgyak a múzeumban, önmagukat jelentik, meg azt is jelentik ahogy eljátsszák őket egy színpadon, és jelképek is, amik történetek mögötti történeteket jelentenek. mert ki hiszi el, hogy azon az éjszakán, amikor tizennégy évesen először és utoljára kocsmába mentem a szülőfalumban szembesétál egy férfi ballonkabátban, zsebében a kedvenc regényemmel, fejében a gondolataimmal, a zenegépbe a kedvenc zenéimet teszi be, aztán soha többet nem  látom, és ebből nem szökken szárba semmi, ez vagyok én tizennégy évesen és az a háromszög volt Anne tizenöt évesen és Tomás is egy másik háromszög volt, ezek önmagukban vannak, a vers vállaltan én vagyok, de én vagyok a te. mást jelentek én, és én nem az vagyok neked, aki a saját magam mindennapi tapasztalata. én ezt gondolom arról az epikus szálról, hogy itt is csak mentegeted magad, hogy ne tűnjön fel senkinek, milyen meztelen is a király.