Olyan, mint szülés után kézbe venni a gyereket. Akkor minden fájdalmat, minden rosszat elfelejtesz, azt mondják.
Nagyanyám nem mondta ezt. A szülőotthon egy sárga mázas klinkertéglával burkolt ház a Fő utcán. A vörös műkő lábazat felett a vörös festék teljesen lekopott, legtöbb helyen a vakolat is lemállott, kilátszik alóla a vöröses-sárgás kisméretű téglafal meztelen húsa. A nagy ablakot elvakították, az üveg belső felére egy zöld-sárga mintás fóliát ragasztottak. Sok a bizonytalanság ezzel az ablakkal. Eleve az, hogy miért nem illeszkedik a másik hét, teljesen egyforma raszterbe. Amikor anyám született ott, a nagy nyílás fele ablakfülke volt, a felső részében két négyzetes alakú, magas parapetű ablakkal. Nem emlékszem melyik tanterem van mögötte, pedig öt éven át jártam oda angolórákra meg nyelvtanra, a C épületbe. Oda vitték a lepukkant padokat, a harisnyát felsértő fa székeket, a foltokban lepattogzott, kopaszodó táblákat. Az angolt és a nyelvtant. Mindent, ami kiszorult a többi, újabb és újabb és egyre újabb épületből. Nagyanyám estére ment be, még látta azt az istentelenül szép naplementét, amit gyűlölt. Nem úgy általában a naplementéket, hanem ezt a naplementét gyűlölte. Egyedül sétált végig az utcán. Egyik kezét a hasán tartotta, az alkarján hintázott a kis fekete táskája, a másik kezét lóbálta maga mellett. Sűrűn és egyenetlen ritmusban kopogott a lapos sarkú cipője. Kicsiket lépett és gyorsan, aztán nagyon-nagyon lassan, megállt egy percre, majd megint gyors koppanások.
Azt később mondják, hogy évekig tart feldolgozni a traumát, az orvos erőszakos lapátkezét, meg utána hogy egy órán át varrtak, csak az érzéstelenítő szart sem ért.
Most úgy mondanánk, hogy Nagyanyámnak szép szülésélménye volt, de ezt ő nem tudja. Neki senki semmit nem mondott, és összehasonlítási alapja sincsen. Amikor megérkezett a szülőotthonba, már tízperces fájásai voltak.
Érzéketlen lennék minderre?
Nem igaz, egyszer éreztem valamit a Malomnál. Néztünk fel a belső udvarból a két felnövekedett betonvázra. Akkor meghatódtam. A mi gyerekünk.
A gyerekeket külön szobában tartották, szoptatási időben vitték be az anyáknak. A csecsemőgondozók arca elé nagy, fehér kendőt kötöttek, amitől úgy néztek ki, mint egy stilizált mikulás. Vitték őket az egyforma pólyákba bugyolálva. Nagyanyám kopogott, de a választ meg sem várva benyitott a folyosóra.
Ez a meghatódás nagyon rövid ideig tartott, és semmi köze nem volt az épülethez. Hozzánk volt köze. Ahhoz, amin keresztül mentünk aközben, hogy ennek a háznak a terveivel foglalkoztunk. Vagy amikor keresztül mentünk ezen az egészen, és közben voltak a tervek. Az az igazi kérdés, hogy hogy vannak ezek a viszonyok.