When I'm Gone

"Have you ever loved someone so much, you'd give an arm for?Not the expression, no, literally give an arm for?"

kézen fogva vittél fel oda

egy különös lakásról álmodtam. közel volt az egyetemhez, talán a Bartókon, az egyik bérház tetőterében. egy csigalépcsőn kellett felmenni, ami fém vázon fa fokokból állt és ezek a végén annyira megritkultak, hogy csak úgy tudtam felkapaszkodni az utolsó lépcsőfokokon, hogy levettem a cipőm és fogta a kezem. egyetlen L alakú szoba volt, a kiharapott részen gipszkartonnal leválasztva egy másik helyiség, valószínűleg a fürdő, az egész alig nagyobb 30 négyzetméternél. a tetőszerkezet fái fehérre voltak mázolva. az ajtóban egy talpalatnyi helyen kellett levenni a cipőt, azon túl mindent szőnyegek és matracok borítottak. zugoly volt, rejtekhely, egy magányos ember lakása.

"közbe-közbe és útoljára"

rajzolás közben sokféle zenét hallgat az ember. néhány kategória:

1. az a disco, ami normál esetben 2 perc alatt kikészít
2. azok az alja számok, amikről csak hallottunk, hogy jajj. így találtunk rá két Irigy Hónaljmirigy remekműre is
3. jazz, Keith Jarrett
4. szüleim kedvencei
5. amikor semmi jobb nem jut az eszembe: Dire Straits, Chris Rea és Dido
6. amit a youtube kidob a jobb oldalon
7. The Flashbulb, legrosszabb esetben az egyórányi szférikus zenéje, de erre a Másik menetrendszerint elalszik, bármit is csinált előtte
8. nosztalgiázós számok (nagyon vegyes), amiről mindig eszedbe jut egy sztori

mindig más a hatékony. ma délelőtt Eminem.

még ezt akartam mondani

that moment

it's a big sky

be tudnék számolni a Gidroparkról többszörösen. arról, hogy mikor jártam ott először, mikor utoljára, és mik voltak a benyomásaim. el tudnám mesélni egy kamaszfiúval való megismerkedésem, azt, ahogyan először megláttam jó nyolcvan méter távolságból a városszéli temető mellett, el tudnám mondani percre pontosan azt a három órát, amíg ismertem, és amit az életről gondol. lefesthetném a szevasztopoli kikötő különös szépségét, hogy milyenek a parti sziklák a tengerről nézve. annak a grúz vörösbornak az ízét, amihez foghatót még nem ittam sosem. még mindig el tudnék mesélni mindent amit nagy, komoly, félelmet nem ismerő gyermekszemeimmel láttam, a végtelen elszántság és a naiv mindent-akarás miatt sokkal élesebben, mint a felnőttek.
de ha meg is hallgatsz, nem érted meg a súlyát. kinevetsz, aztán dühös leszel, dühös leszel rám és idegen. nem látod azokat a színeket, nem látod benne az egyetemes szomorúságot, az egyik pillanatban nyomasztó, a másik pillanatban felszabadító csodát. azt, hogy egy ilyen pillanat többet tett hozzá a szabadsághoz, mint az egész elmúlt négy kibaszott év.
látod, erről beszélek. megint kinevetsz. nevetségesnek tűnik az erőlködésem, a magam szemében is az. mintha valami teljesen nyilvánvalót próbálnék kifejezni, de nem sikerül, hanem folyton félrebeszélek, így még kevésbé van lehetőséged megérteni. vajon számít ez? mennyivel több vagy kevesebb az élethez, mint ugyanennek a tökéletes ellentéte?
ez a kérdés az, ami mindentől visszarettent. visszavonulok magamba, bezárom az ajtót és a kulcsot is elfelejtem. tanulom tovább a kültartót, mintha olyan kurva fontos lenne. most is csak mellébeszéltem.

lassan megint vége egy félévnek