be tudnék számolni a Gidroparkról többszörösen. arról, hogy mikor jártam ott először, mikor utoljára, és mik voltak a benyomásaim. el tudnám mesélni egy kamaszfiúval való megismerkedésem, azt, ahogyan először megláttam jó nyolcvan méter távolságból a városszéli temető mellett, el tudnám mondani percre pontosan azt a három órát, amíg ismertem, és amit az életről gondol. lefesthetném a szevasztopoli kikötő különös szépségét, hogy milyenek a parti sziklák a tengerről nézve. annak a grúz vörösbornak az ízét, amihez foghatót még nem ittam sosem. még mindig el tudnék mesélni mindent amit nagy, komoly, félelmet nem ismerő gyermekszemeimmel láttam, a végtelen elszántság és a naiv mindent-akarás miatt sokkal élesebben, mint a felnőttek.
de ha meg is hallgatsz, nem érted meg a súlyát. kinevetsz, aztán dühös leszel, dühös leszel rám és idegen. nem látod azokat a színeket, nem látod benne az egyetemes szomorúságot, az egyik pillanatban nyomasztó, a másik pillanatban felszabadító csodát. azt, hogy egy ilyen pillanat többet tett hozzá a szabadsághoz, mint az egész elmúlt négy kibaszott év.
látod, erről beszélek. megint kinevetsz. nevetségesnek tűnik az erőlködésem, a magam szemében is az. mintha valami teljesen nyilvánvalót próbálnék kifejezni, de nem sikerül, hanem folyton félrebeszélek, így még kevésbé van lehetőséged megérteni. vajon számít ez? mennyivel több vagy kevesebb az élethez, mint ugyanennek a tökéletes ellentéte?
ez a kérdés az, ami mindentől visszarettent. visszavonulok magamba, bezárom az ajtót és a kulcsot is elfelejtem. tanulom tovább a kültartót, mintha olyan kurva fontos lenne. most is csak mellébeszéltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése