Petőfi híd

tágra nyitotta az arcát és viccesen táncolt a Don Giovannira. 'van benne egy lovely duett', mondta és a felvétellel együtt énekelt. végre elmosolyodtam, majd kacagtam, kezdett eloldódni bennem minden. mindig meglepődök, milyen jó is a hangja. apró őrültek vagyunk, egyetlen percig újra és újra fenntartjuk közös terveink illúzióit (mindig jut egy és egyre egy), kopogtatunk a lehetetlen ajtaján hogy amikor kinyitja azt mondhassuk: kicsibe múlt.

álom az álomban

felébredek reggel, az ágy nagyobb, mint gondolnád, egyedül fekszem benne. eszembe jut, hogy azt álmodtam  itt vagy és amikor hozzádbújok azt álmodom, hogy M. véletlenségből megfojtott egy nőt a jelenlétemben, de nem tudatosult, hogy gyilkosság történt. M., aki egyébként senkinek sem tudna ártani. üldöz a rendőrség, azon a teraszon történt ami sosem épült meg a házunkban, de a tervekkel ellentétben nem déli, hanem északi a tájolás. ezt a fényekből tudom.
lehallgatják a telefonom és úgy menekülök, hogy nem menekülök igazán, ők pedig üldöznek, de mindig annyira, hogy éppen ne kapjanak el, csak ez az állandó fenyegetettség. amikor felébredek magamra húzom a karod, megfordulok, közelebb megyek, távolodom, semmi tudatosság, azonnal visszazuhanok egy mélyebb szintre. ott sokat vagy velem, mindig megérkezel, de ellentétben odysseus-ságoddal most nem mész el és mégis állandóan visszajössz. ülünk az étteremben, nem tudom hogy jutottunk oda a mozitól, láttam egy hidat, nem arra mentünk és mégis ott lukadtunk ki ahol kell. képtelen vagyok megszólalni, nem bírok semmit mondani a pincérnőnek, szem elől tévesztem a szemeidet, az egyetlen kapaszkodókat. leesik a fejem, mire összeszedem magam annyira, hogy két sort elolvassak az étlapból, már te is összevissza (ezt így kell írni) bámuldozol, a tekinteted belém réved, átréved rajtam oda, ahol semmi nincsen ezen a révedésen kívül. te a gyerekeinkről és az esküvőmről beszélsz, én megint nem beszélek a halálodról.
hajnal van, nem bírok felülni, harmadszorra sikerül, azt álmodom hogy elmész, felveszed a ruhád, megmosod az arcod és kimész az egyforma ajtók egyikén, amik egyforma folyosókról nyílnak. felkapcsolom a villanyt hogy lássam az arcod, nincsen kiábrándítóbb a sötétségnél. amikor történik akkor is hang nélkül ordítva akarom, hogy történjen, aztán remegek, a testem zokog helyettem, nem tudsz hogyan átölelni. megyek valahova és jössz velem hogy ne legyek egyedül. nem azért karolok beléd, hanem mert mindjárt összezuhanok.

alig visszanézve az ajtóból azt mondod, "akkor valahol, valamikor" és amikor felébredek, csak remélni tudom, hogy ez már a valóság.

To A Dead Friend

...((419))az nem volt olyan szörnyű, mert azt hittük, vár ránk egy másik világ. de nemhogy nem várt, az a másik világ nem is létezett.
...((528))sokat voltál itt velem. ha egyedül éreztem magam, mellém ültél. tudom, már több mint egy éve. lesz az kettő is. nem kérem, hogy értsd meg. türelmes vagy, olyan türelmes velem. most nem megy. képtelenségnek tartom azt, ami a legbiztosabban bekövetkezik, órákban számíthatóan. ugye álmodhatom még, ugye álmomban van az a hely.

az ég visszavonja kegyelmét.

egészen különböző

egy egészen különböző emlék, ami mégis hasonlít arra a valóságra, amit te "történés"-nek érzékelsz. csak nincsen jelenideje soha.

"minden egyezés a valósággal csak a véletlen műve"

csak azt látod, ami történt. de ez vajmi kevés. olyan, mintha egy koncerten csak a karmester kezét figyelnéd; de ez nem bűvészmutatvány.

Hontalan Iván

lefeküdt mellém, betakart és fogta mindkét kezem. teljesen ötletszerű dolgokról beszélgettünk, mégis úgy éreztem, hogy mindent elmondtam abban az alig pár órában. nem a szavaival, hanem az itt-létével, a jelen-létével (tér, idő) nyugtatott meg, nem is megnyugtatott: egy pillanatra a figyelmemen kívül esett, hogy mi van a hátam mögött. A kapuban elbúcsúztunk, nem kísértem ki mert félek egyedül éjszaka hazasétálni; elrohant mint mindig, a szellemek pedig kezdtek kimászni a hátam mögül, s ilyenkor lassan mozgok és bizonytalanul.

a hely III.

bemegyek és átlátom az alaprajzot pedig a nappalinál nem jutunk tovább. ledobom a kabátom egy hanyag mozdulattal az első helyre, amit meglátok: mindegy. magamon hagyom a cipőm, lefekszem a kanapéra és kilógatom a lábam míg oda nem jössz. a kedvenc cipőm, szorít. le tudok menni vele egy rámpán, aki felveszi ne kényeskedjen, hordja.
az előtérben leveszem a cipőm, az üvegtégla tetszik, a festés nem és azonnal otthon érzem magam, annyi lakásban volt már az ember otthon, otthonosan mozgok a térben, ez nem olyan egyszerű mint leírva. a térhez van közöm, az otthonhoz. elmegyek hozzád, nem hozzád megyek hanem a helyhez. az időhöz általad.
amikor először láttalak a kék ajtóban, amit hosszú eltévedések után nyitottál ki nekem már ismerős voltál és tudtam, hogy én aludtam abban a lakásban. voltak emlékeim a jövőről. a táskám a kabátok alá teszem, reggel hanyatt fekve találjuk magunkat az elképesztő hőségben és nem tudod hol vagy és ki ez melletted. én tudom, hogy hol vagyok.
kettő van, egy kanapé a franciaágy mellett, addig nem hagylak elaludni szótlanul és úgy hogy hozzád sem érek míg át nem jössz hozzám. nekünk van a legtöbb helyünk, mi vagyunk akinek mégis egyetlen helye sincsen. amikor arra gondoltál, hogy legyen, nem beszéltünk többé nyolc hétig, annyira szörnyű volt a képzet. nekünk nem lehet helyünk ebben az életben.

egy darab ég felettünk.

a tetőn minden jobb. nyolc méter magasban a gerinc közelében lehajtod a fejed egy cseréplécre és akkor azt  hiszed, semmi baj nem érhet. jó az izomláz a kézben, derékban, jó hallgatni a férfiakat, jó azt hinni, hogy ennek legalább van értelme. leejteni a harmadik éket is. jól odaszögelni valamit.

Idő

félidő.

a hely II.

két kis ház, közös terasszal. nagy ebédlőasztal (jó nagy), hogy mindenki odaférjen. lesz egy széles folyosó az emeleten, ahol veszekedhetnek a gyerekeink, ahogy mi Petikével az udvaron. a kutyák majd összelehelik a nagy teraszajtókat, odadugják a maszatos orrukat az üveghez és nem lehet leszoktatni őket erről.

az élet mint viasz a gyertyán, lecsorog az oldalamon. azt nehéz elfogadni, hogy az ami történt velünk, az történt meg tényleg. berendezkedni erre.

...a hely...

... ház, szoba, híd vagy város. utca.

Keresztapám emlékére

hogyan csináljunk balatoni nyaralót egy lapostetős szürke kétablakos tipikus szoci kocka épületből. így. egy idő óta a kedvenc homlokzatom, Keresztapu érzékenyen eltalált terve.

ha baj van, egy helyre gondolok. imádkozzatok Dávidért.

kérlek egy percig te is reménykedj

http://police.hu/hirek-es-informaciok/legfrissebb-hireink/bunugyek/rablas-a-mobiltelefon-uzletben

csak legyenek meg akik ezt művelték unokatestvérem barátjával. csak legyenek meg.

gráf II.

- teljesen belezúgtam egy lányba.
- és mi lett a vége?
- ő nem szeretett belém.
- kizúgtál belőle?
- nem. csak elfelejtettem.

gráf I.

félmeztelenül fog ajtót nyitni. nem lesz rajta póló csak a kedvenc farmerja ami elöl összegyűrődik a vékony derekán ahogy összehúzza egy övvel, de így meg eláll a még annál is vékonyabb csípőjénél. néha csak beállítanálak a sarokba és néznélek, suttogom a fülébe, legalábbis én azt hiszem, hogy suttogok.

mesélek és rosszul esik neki, akármennyire is nincsen bevonódva, nem kéne mesélnem, nekem se jó. neked se, olvasod. ő is mondja a saját történeteit, elképzelek egy utcát mielőtt fájni kezdene, hisz nem jogos. sokkal többen vagyunk jelen egyszerre, mindenki egyedül. két szerepből mindkettő a mienk, az alperes és a felperes, csak nem ugyanabban a darabban. ez az egész egy elcseszett gráf, amiben  nincsenek utak, csak séták.

#Grafton Street

megérkezett és értelme lett a szobának. bejön mintha el sem ment volna, megkeresi a papucsát, pakol, beszél. ő ez a pakolás.

így történt.

hat húszkor a Villa Farnesina homlokzatára ébredek, végighallgatom hogy a kukások, mindenhol meg kell jegyezni, nálatok csütörtökön, otthon kedden viszik, a Balatonon szombat reggel, itt minden nap, vagy ha nem, akkor nem tudom, ki kell rakni a kukákat, ez ugyanúgy nem megy.

huszonöt perccel hamarabb van mint a reggel, bekapcsolom annak a filmnek a zenéjét amit veled láttam amikor utoljára és egyben először találkoztunk. előbb volt az utoljára és csak utána az először.

aztán megnézem a Villa Farnesina homlokzatát.

vizsgaidőszak

holnap vége lesz. vagy így, vagy úgy, de vége lesz.

nem látom a végét.

vonat

ülök a vonaton, potyognak a könnyeim, kicsúsznak a napszemüveg alól, nem látszanak. napszakot vált a táj, mire a lehető legmesszebbre érek hazaérsz te is, visszaírsz egy levélre amire nem lehet és elfelejtelek.

nyilván nincs igazam.

az időmről

ez az amit nem értesz, az időről.

az oszthatatlanság helyett darabok vannak, szilánkok. párhuzamos síkok (minden dolgok párhuzamosak önmagukkal). az idő dönti el, mikor találkozunk és nem mi, önkénye pedig (neked) kegyetlennek tűnhet. most én vagyok abban a helyzetben, amihez addig-addig nem tudtam hozzászokni, mígnem sajátom lett. pontosabban, annak az állandóságnak az ellentéte, ami a te tapasztalatod. a te időd mozgójárda, az enyém lift. érted? nem érted.

minden ami velünk történik, az adott idődarabnak az akarata, s amint kilépünk a szobából, a lakásból, kilépünk az idő teréből, minden érvényét veszti.
nincsen legközelebb.
minden találkozás az utolsó.

egyetlen pillanat van, elbénázod, azért bénázod el, mert nem érted.


de még ponthogy ez segít valamennyit a kapcsolatok lehetetlenségén. azon, hogy nincsen, nincsen semmiféle híd két ember között, hanem a híd képzete. az idegenség csak az időben feloldható, abban a pillanatban egyetlenként ölellek, de amint kilépek a kapun, kimész a fejemből. bosszantasz. elfelejtelek.

hogyne próbáltuk volna figyelmen kívül hagyni az időt Odysseussal. eltörölni. menni a saját fejünk után, aztán mi lett belőle. kínos átcsúszások, helyzetek amikkel nem lehetett mit kezdeni, düh és fáradtság. hat heti iszonyú csend.

nyolc év kellett ehhez. az idő szép munkája. szép munka, mondhatom. el nem tántorítasz. nem lehet másképp. azt mondta, lehet másképp, elment Afrikába, nem lehet. nem lehet elmenni Afrikába.

csak annyi, hogy k. nem kölcsönösen egyértelmű a megfeleltetés, erről van szó, hogy nem függvény. nem vagyunk egymás függvényei. nem függünk. te függesz, én nem.

 "Ha nem teszünk különbséget végtelen távoli és közönséges pontok között, akkor a projektív geometriához jutunk, ahol már nincsenek párhuzamosok."

A Kossuth tér átépítéséért felelős Wachsler Tamás Flickr oldala

take a deep breath.

jump.

bakancslista

smárolni Robbie Williams-el

körfolyamatok II.

én nem tudok megszokni semmit, de amit már megszoktam, attól nem akarok megválni.

lassan eltelik a negyedik hét is, sok a dolgunk. itt vagy, eltűnök, eltűnsz. mindenesetre szakadatlanul tűnünk.

liv' like a perfect stranger

hang, erővel

http://www.youtube.com/watch?v=ca3Cu9ONgJg

"baj van, gyerekek, baj van."

akárcsak éjszakáink legmélyén

előhívattam a képeket. nincsen a negatívon semmi.

semmi.

akárcsak éjszakáink legmélyén.

szilárdságtan

a kínos pillanat, amikor rájövök, hogy a személyes életemet le tudnám írni metaforikusan, a mechanika fogalmaira felépítve.

például: Odysseus meg én a stabil, határozatlan tartók, amikbe alapból bele van építve valamennyi biztonság, ha valamilyen probléma adódna. de mikor teherként jelentkeztünk egymáson és meg akartuk oldani, mi az ábra, merre mozduljunk, rossz kényszert dobtunk ki a rendszerből, egyszerre lettünk határozatlanok és túl-határozottak. addig feszítjük a húrt, míg n+1 képlékeny csukló alakul ki, levetkőzzük az utolsó kényszert is, megállíthatatlan mechanizmus leszünk, rúdjaink s csomópontjaink egymásba dőlnek, s amit utoljára még látok, arcod végletekig feszített szögtorzulása.

"...és Te megmaradsz minden Időkben."

Az utolsó szó jogán

"-nemhogy ennyi év és évre év-"

ahogy hallgatom, kibomlik egy másik fájás, a sajátom, a fájdalom helyetti döbbenet, csodálkozás az üresség felett, valaki útravált, csináljátok inkább Juliával. az, hogy jó így nekem. ha azt mondod, gyűlölsz, az nem érdekel, ha azt, hogy szeretsz, nem hiszem el. semmi maradsz, közömbös, tárgy. tárgy maradok.

just a perfect day

délelőtt elvittem előhívatni Betti Diana minijével készített lomos fotókat, amiket kísérleti jelleggel éjszaka készítettünk kevés fénynél, nagyobb fényérzékenységű (ISO800) filmre (eddig terjed a tudásom ezügyben) egy beadandóm illusztrációjaként, pénteken meglátjuk, mit sikerült összehozni. nagy várakozások! azért a néhány fura foltért az éjszakában.

mivel már úgyis átvergődtem Pestre, ráadásul a Nyugati közelébe, bementem a Media Marktba fejhallgatókat tesztelni. egy dolog a specifikáció, a netes vélemények, a másik meg az irtó kényes fülem. egyértelműen Sennheiserben gondolkodtam, de a középkategória felső részében nézelődve egyáltalán nem győzött meg. már két évvel ezelőtt, amikor az akkor két éves fülhallgatómat jótállással kicseréltettem egy ugyan olyanra(!) és (számomra) hallhatóan rosszabb volt a hangzás, csalódtam a márkában egy kicsit. végül a Sony MDR V55 győzött, amit egy kis utánajárással sokkal olcsóbban meg is vehettem máshol.

úgyhogy most ez az alapállapot

anya nem aggódja túl

hányszor akarja még lelőni Calatrava a madarat? pluszba' a valaha épült legdrágább közlekedési 'elosztóépület', 'csomópont', vagy mi a szösz. lehet benne menni, mint a Nyugati aluljáróban. nyaff.

reggel amikor kinyitottam a szemem, egy másik fehér világba csúsztam át, egyetlen már észre sem vehető snitt. ha akkor visszaaludtam volna, nem szakít el  az óracsörgés attól a pillanatnyi, reménytelen csodától. de inkább lemásztam az ágyamról, járkáltam a lakásban, csakhogy ne térhessek vissza oda, ahol semmi sem rémít. minden csoda egy önmagába zárt, törhetetlen apró idődarab és ezért reménytelen. bár mindennél jobban akartam, nem mentem vissza hozzá abba az erdőbe, ahol sötét volt már és külön emlékszem, ahogy ciripeltek a tücskök. csak úgy ciripeltek. de valahogy egész nap nem ébredek fel.

Kedves Nagyapa.

mostmár így kezdem a leveleket.