lefeküdt mellém, betakart és fogta mindkét kezem. teljesen ötletszerű dolgokról beszélgettünk, mégis úgy éreztem, hogy mindent elmondtam abban az alig pár órában. nem a szavaival, hanem az itt-létével, a jelen-létével (tér, idő) nyugtatott meg, nem is megnyugtatott: egy pillanatra a figyelmemen kívül esett, hogy mi van a hátam mögött. A kapuban elbúcsúztunk, nem kísértem ki mert félek egyedül éjszaka hazasétálni; elrohant mint mindig, a szellemek pedig kezdtek kimászni a hátam mögül, s ilyenkor lassan mozgok és bizonytalanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése