bicikliző kakas és fatörzsnyúl

lehetne akkor is írni, amikor minden rendben van. amikor csak annyi történik, hogy a nőrokonaid mind a piros szívecskét állítják be alapértelmezett hangulatjelnek, és ezért csak hálás lehetsz, mert a villamosról félig lelógva, vagy éppen bubikölcsönzés közben is könnyen abszolválhatod a szeretetnyilvánítást abban a formában, ahogy ők ezt igénylik.

lehetne akkor is írni, amikor minden rendben van. amikor ha rád gondolok, egy perc néma csönd lesz bennem érted és értünk, de nem érzek fájdalmat. helyette derű és nyugalom van a szívemben, fojtott izgalom: este megint látom a még ismeretlen arcot.

operett és requiem

mit szólsz ha azt mondom, hogy engem nem érdekel a boldogság. mindig inkább tudni vágytam, mindig inkább az emberi dolgok szomorú esszenciája foglalkoztatott. vállaltam a fájdalmakat és a poklokat a megismerésért, érted. a boldogság olyan, mint az operett és én nem szeretem az operetteket.

elég volt egy mondat és előbújtak a szörnyek a szekrényből, a szennyes kis félelmeim, ami mint a rüh, beeszi magát a bőrömbe. nem mertem elaludni, éber álomban hánykolódtam közted és az ágy széle között.

de legalább tudok még két másik embert, aki requiemekre és ortodox misékre nyugszik meg ugyanúgy, mint én.

we speak when spoken to

akármilyen napszak lehetne, a felhőkön átszűrődő szórt fény egyformára fest minden órát. kopognak az esőcseppek az esernyőjén, átölel. lábujjhegyre állok, az arcom az arcához érintem, hogy átadjak valamit a melegből. szinte körbeérik a kezeim, fogom a hideg bőrkabátját. becsukom a szemem és nemmúlóvá varázsolja magát a pillanat. egy darab ott marad belőlem a hévmegállóban ölelni téged az áprilisi havazásban.

ezek vagyunk mi.

way down we go

megyünk keresztül az országokon, nézzük a szélkerekeket az egymásba fonódó autópályák mellett és múlsz. naponta nekivágunk a városoknak, háztól házig zarándokolunk és múlsz. nagyokat hallgatunk egymás mellett BF-fel, megint értem, hogy miért írtam verset hozzá és múlsz. kilométerenként, házanként és hallgatásonként egyre kevesebb vagy bennem, kifúj belőlem ugyanaz a szél, ami az áramot termeli, ami viszi a felhőket Dél-Afrikába, hogy a Mikiéknek is legyen.

nem viszem haza az autót azonnal, hanem megyek a nap után, összebogozódnak a fénynyalábok a repceföldekkel. úgy repülsz ki belőlem, ahogy megérkeztél, kilélegezlek a tüdőm legmélyéből. leengedett kézzel állok, kiszállt belőlem az összes erő, az összes nevetséges küzdés értünk. gyűlölöm, hogy érdemtelenül szerettelek. mosolytalan boldogság ez a múlt idő.

egy faluban Téged talállak, ülsz a szedett-vetett széken és századszorra megisszuk azt a teát. eljött értünk a piros szabadság.

all of this can be broken

te fel tudsz idegesíteni, ők nem.

i speak because i can

nézel ahogy csak te tudsz nézni, mindketten ugyanazt a nagy tüzet képzeljük el, egy máglyát, amit körül lehet táncolni, bele lehet ordítani, látom ahogy a fejedben lángra kapnak a terítők, az asztalok, a tonettszékek, a könyvespolcok, és a cimbalom dallamára táncol a tűz. odatartanám azt az első papírdarabot a gyertya fölé, de te kiveszed a kezemből, ingatod a fejed, nézel ahogy csak te tudsz nézni, a szemeiddel visszaparancsolod a kezem a borospohárra. pár órában végigélem az érzelmek összes skáláját, a legmélyebb szeretettől az elhagyatottságig, az örök jelen boldogságától a félelemig és magányig, a bizonyosságtól a reményig, egészen a mély ürességbe. összezavarodom mindenki mindenféle igazságától, tükröt tartasz nekem és rögtön igazgatom a hajam, festem az arcom, belefeledkezem egy gondolatspirálba, mondom és mondom, hogy közelebb kerüljek a saját mondandómhoz, pontosítom a szavaim, elsatírozom jelzőkkel a kontúrokat. talán nem is értelek, nem tudnám megfogalmazni a lényeged, de érzem miből vagy, szándéktalanul lépek bele a labirintusodba, amit a világ elé állítasz, tapogatom a falak textúráját. talán mind ugyanarra tanítotok, talán még nem tanultam meg a leckét. többek között szeretni magam úgy, ahogy látsz. nem csak elfogadni, megérteni, zavarba jönni tőle, elhazudni, szégyellni, ellenállni az igazságának. vagy talán ez a legtöbb, ami két ember között lehetséges, a szeretet egyik végletes formája, egy óriási templom oldalkápolnájában elrejtve, Isten teremtette zsákutca. nézel, ahogy csak te tudsz nézni, és én nem tudom kiállni a tekinteted, csak ha hozzád érhetnék.
legalább miénk az a darab ég, ami hiányzik fölőlünk.