nézel ahogy csak te tudsz nézni, mindketten ugyanazt a nagy tüzet képzeljük el, egy máglyát, amit körül lehet táncolni, bele lehet ordítani, látom ahogy a fejedben lángra kapnak a terítők, az asztalok, a tonettszékek, a könyvespolcok, és a cimbalom dallamára táncol a tűz. odatartanám azt az első papírdarabot a gyertya fölé, de te kiveszed a kezemből, ingatod a fejed, nézel ahogy csak te tudsz nézni, a szemeiddel visszaparancsolod a kezem a borospohárra. pár órában végigélem az érzelmek összes skáláját, a legmélyebb szeretettől az elhagyatottságig, az örök jelen boldogságától a félelemig és magányig, a bizonyosságtól a reményig, egészen a mély ürességbe. összezavarodom mindenki mindenféle igazságától, tükröt tartasz nekem és rögtön igazgatom a hajam, festem az arcom, belefeledkezem egy gondolatspirálba, mondom és mondom, hogy közelebb kerüljek a saját mondandómhoz, pontosítom a szavaim, elsatírozom jelzőkkel a kontúrokat. talán nem is értelek, nem tudnám megfogalmazni a lényeged, de érzem miből vagy, szándéktalanul lépek bele a labirintusodba, amit a világ elé állítasz, tapogatom a falak textúráját. talán mind ugyanarra tanítotok, talán még nem tanultam meg a leckét. többek között szeretni magam úgy, ahogy látsz. nem csak elfogadni, megérteni, zavarba jönni tőle, elhazudni, szégyellni, ellenállni az igazságának. vagy talán ez a legtöbb, ami két ember között lehetséges, a szeretet egyik végletes formája, egy óriási templom oldalkápolnájában elrejtve, Isten teremtette zsákutca. nézel, ahogy csak te tudsz nézni, és én nem tudom kiállni a tekinteted, csak ha hozzád érhetnék.
legalább miénk az a darab ég, ami hiányzik fölőlünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése