Iszkáz

két ágyneműt kaptunk, de csak egyet húztunk fel. elfértünk egy ágyon, még úgy is, bár szűkösen, ha mindkettőnk lapjával feküdt. alig bírtam aludni, volt valami súlyos abban a házban. csend. kifele nyíló külső ablakszárnyak. mindenki idegen, vagy inkább én voltam idegen mindentől, kisétáltam a mezőre, egy távoli pontot figyeltem, alig láttam valamit a félhomályban. a mozgásából próbáltam kitalálni, hogy őz-e, vagy kutya. a Másik nemsokára kijött utánam, ez alig enyhített valamit a dolgokon. éjszaka a hátát és a haját simogattam alvás helyett, nálunk is erősebb volt a hely.

építkezés day#41

a munkások háromnegyed óra kapu előtt ácsorgás után a főnök telefonon keresztül adott tanácsára becsöngettek. ezután kimentem és beengedtem őket a legnagyobb meglepetésükre.


csak lesz ebből ház.

játék határok nélkül.

képzeld el, hogy bármeddig elmehetsz, bármeddig, a Másik veled fog maradni. vajon elmész-e addig.

el...

last call II.

megírhatom ugyanezt másképp is.

beültünk az egyetlen bárba a rakparton. alattunk futott a villamos, innen szebb a táj, mondod amikor megjegyzem, hogy mi mindig pesten találkozunk. Betti például állandóan át akar menni pestre, ott még a sör is jobban esik, ez az indoka. nincs igazán indoka, csak egy ötödik kerületi, régi albérlet.

minden ötpercben másképp szép a naplemente, egyre kevésbé hunyorogsz. a szemedbe tudom mondani amit Tomásnak nyolc év alatt nem sikerült, pedig sokszor mentem már oda 'azzal a feltett szándékkal'. mögötted fiatalok ülnek a zöld híd közepén, nekünk csak az a legrondább, a Petőfi maradt, mondod amikor elindulunk visszafelé. most először, talán jó irányba.

az ember tartozik, előre-hátra. nem marad más, minthogy amikor már elég sötét van felhúzott redőnyökkel is, akkor lefekszik az ismerős ágyneműk közé, felhúzza a lábát és hálát ad, hogy ez a nap is eltelt.

last call

ülünk a felső rakparton, mi mindig pesten találkozunk, mondom, csak átsétálunk budára, fejezed be te. mögötted a Szabadság híd, elmesélem a Szabadság hidat, azt mondod annyira szeretsz. a hegyek mögött lebukik a nap, nézzük a stációit, az utolsó koccintásnál elmondom, mennyire szeretlek.

szabaduláshíd.

fonák

azt álmodtam, hogy nem kaptuk vissza a szobát. valami földszintközeli zegzugos helyiségben találtam magam, ahol vagy húszan aludtunk, nem bírtam megszámolni sem. Anettet még így is különtették, csupa ismeretlen ember, nem láttam egyetlen asztalt sem.

amikor a Másik hazajött, egy színházban találkoztunk először. anyukám kísért el odáig, a nyakamba akasztotta az egyik tetőablakszegés dobozát, a Másik észrevett de úgy csinált mintha nem ő látott volna meg előbb, elfordította a fejét. amikor nagy lendülettel meg akartam ölelni elhúzódott, azt mondta nyilvános helyen vagyunk. a kezem alig fogta meg. néhány lépésre tőle követték a testőrei, ő meg ballagott mellettem az öntudat teljes vértjében, nagyon sötét kék ingben és világos öltönyben. nem tetszett ez az összeállítás.

:))

azt mondják, már nem lesz soha ugyanolyan, mint az első szerelem.
én azt mondom, hál' Istennek hogy nem lesz ugyanolyan!

párhuzamos utazások

félrefordulok az ülésben és órák hosszat nézem. nem azt, ahogy vezet, hanem az arcát. úgy nézem, mintha nem láthatnám többé és most mindent meg kellene jegyeznem. gyakorlom az emlékezést és csak erőszakkal tartom magam jelen. nincsen több holnap, egy sem volt, hanem valami örökös holnapután, az után a holnap után, ami nincsen. arra emlékszem, hogy nézem, nem jön zavarba, éjszaka van és közelítő tél, autópálya végtelenítve. nem emlékszem az arcára.

már-már unatkozom az úton, nyűglődöm kicsit, feléd fordulok és lehunyom a szemem de nem bírok elaludni, ahhoz valahogy túl rövid a táv. nézem az arcod a táj előterében, nem tudom melyik egyenrangúbb. már nem tűz olyan erősen a nap de bőven kell a légkondi, olyan komoly vagy szemüvegben, szemüveg nélkül is az vagy ha látnak. azon kapom magam, hogy ugyanolyan mohón nézem az arcod, szinte kinézem belőle, lenézem róla az itt-valóságod. erővel fejtem le rólad pánikrohamos tekintetem, meg kell magyaráznom magamnak, hogy a mi időnk nem mákban és holnapokban, hanem általában van.

amikor enyhül a szemem légszomja, hagyom, hogy átmenet nélkül vágjon belém a párhuzamos utazás, jelenem reciproka.

semmi baj, ezt is teljesítjük.

muszáj volt valamit tennem, a Másik szemébe sütött a nap

és a drótkerítés az

Butapest

http://kerultkialakitasra.tumblr.com/post/55548229853/combino-a-szabadsaghidon-ma-este-meg-ez-a

a húszast anya odaadta a postásnak, a többit elisszuk.

- valószínűleg ez a világ legszebb helye.

- valószínűleg.

beszélgetés a Másikkal

- fotóztam ma valamit a villamoson
- melyiken?
- a 49-esen
- én is tegnap, miért kell mindig utánozni

nézem ahogy alakul a lakás, besegítek ahol ebben a munkafolyamatban épp tudok. kedvem támad gazolni, aztán bejövök írok néhány sort rólad, fejben elkezdenék egy levelet is, majd később. túl szimmetrikus lenne. várom a közösségünk, befejezem Az ötödik pecsétet, elkezdem Endre könyvét, írok néhány sort, írnék többet de nem írok. megsimogatom a kutyám, megbeszélem mamával amit nem is lehet, családom nőágon hogyan nősült, egykor majd Te is így rólam. az egyetlen, aki itt tartóztat.

Monoron három állomás volt, mindig rossz irányba szálltam fel, Pest felé akartam menni de akármerre mentem, (pedig meg voltam győződve, hogy ez most tényleg az ellenkező irány), csak Monorierdő következett. a lépcsőházból még visszafordult egy barátjával aki kalapot viselt, flegmán elhúzta a száját és azt mondta: 'nem, a hétvégén már nem jövök vissza.' 'akkor ezt mondd', válaszoltam én, rutinom van az elkeseredésben, nyilván nem mutattam, jogod van hozzá hogy bármikor elmenj. mégis igaza van a sok múltaknak. egy időre visszajött D., de már nem tudtuk sehogyse elkezdeni, azt mondtam magamnak 'beérem vele'. nem volt mit beérnem, elment. ő talán kijutott a városból.

hárman fekszünk egy ágyban II.

rózsát állítasz, azt mondtad. uborkát ültetsz, egy nagy kapu van az utcai homlokzat mellett, olyan Székely-kapu. vesződsz és jó ez a vesződés.
templomkertekben alszol és lefogadom, hogy meghallgatsz rengeteg embert. rájuk emeled az óriási kék szemeidet, s már ettől félig meggyógyulnak. hallom a csended, látom hogy teszed a lábaid. megfogod a hátizsákod pántját két kézzel.
én építek, hogyha hazajöttök, majd napfényes, világos, új otthonban gyűlhessünk össze megint. tőlem egyformább távolságra, egymástól számokban mérhetetlenül messze, mégis egy kupacban vagyunk mind itt a szívünkben.

találkozunk ott, ahol nincsen sötétség - búcsúzunk mindig, unhatatlan.

hárman fekszünk egy ágyban I.

minden nap együtt vagyunk, áttűntök valami eltörölt távolságon, Európa három messzi pontját (talán francia vagy spanyol föld, egy Brassó melletti falu és Budapest vonzásában elterülő kisvárosom) összerántja a szeretet "mint tojáslevest a habarás." nyugat, kelet és közép (kelet-közép?): távolabb már nem is lehetnénk ennél közelebb.

jaaaj, nemár.

kik laknak a szemeidben II.

...a parton feltámad a szél majd elcsendesedik, az öledben fekszem átkarolsz ott meleg van, ülünk egy Friedrich képben körülöttünk mindenhol villámlik de a dörgés nem ér el ide, bronzfények villannak fel a füstösre festett felhők mögött, fúj a szél ezt már mondtam éppen annyira fúj hogy a hajam arányosan loboghasson, meg tudunk egyezni abban mennyire giccses ez a jelenet.

ugyanaz az időtlenség, mint a Cosbuc-ban, csak szebb. egy festménybe fagyott idő.

idő: ezt neked írtam.

kik laknak a szemeidben

egy kisfiú, aki fiatalabb, mint amennyit élt. a szakállánál vagy tíz évvel fiatalabb, de kilenccel biztos. a múltba révedő, aki úgy emlékezik, hogy épp az adott percre próbál figyelni, csakhogy ez nem sikerülhet. egy "neurotikus fasz". egy magabiztos, aki biztos maga. egy másik értelem, amihez hozzáragadt valami felelősség. egy aki állandóan rejtőzik meg egy másik magas óriás aki kék ingben áll a Nyugatiban a tizenhetedik vágánynál és egy apró, rózsaszín virágot tart a kezében.

a lakásfelújítás tanulsága I.

legfontosabb építőanyagaink:
kő, tégla, föld, fa,

required field must not be blank

egy teljesen üveg házban élt Édesanyám, nem túl nagy, olyan 60m2-es lehetett, egyetlen légtér. talán egy kicsit mégis nagyobb. a teteje is üveg volt, látszottak az acél tartók, fehérre, vagy nagyon világoskékre festve. jött egy óriási eső, iszonyú vihar és többen voltunk ott, néztük ahogy a víztől és a széltől betörik a mennyezet és rámhullanak a szilánkok, néztük hogy berepednek a falak és nemsokára már ömlik be a víz.
kilátogattam egy építkezésre ahol Gáborék csinálták az új tetőt, stadionnyi méretű volt, tele konvex-konkáv hajlításokkal, mint egy megbolondult óriási kínai palota.
egy focicsapat edzője és tulajdonosa volt. jól kiosztotta őket, ott feküdtem én is a körben mellette valami padlószőnyegen. maradt tíz perc, addig átölelt és a lábát áttette rajtam. a régi nokiám kiesett a zsebemből és az volt a képernyőre írva: Odysseus keze.

Grafton Street

könyököl az ablakban, azt hittem, ő meg biztos is lehetett benne, hogy soha többet nem látja ezt a helyet. két fal, két üveg, fekszünk az íróasztala alatt és szerelünk valami olyat, ami eleve rossz. amiről mindig eszébe jutok majd, gondolom én, de nem, hiszen érzéketlenebb, mint képzelem. érzéketlenebb vagyok, mondja, de azt nem mondja, hogy minél érzéketlenebb. hiszem is meg nem is, ő beszél rá. nélküle nem lennénk mi sem.

üdvözöllek a Grafton Street-en.