félrefordulok az ülésben és órák hosszat nézem. nem azt, ahogy vezet, hanem az arcát. úgy nézem, mintha nem láthatnám többé és most mindent meg kellene jegyeznem. gyakorlom az emlékezést és csak erőszakkal tartom magam jelen. nincsen több holnap, egy sem volt, hanem valami örökös holnapután, az után a holnap után, ami nincsen. arra emlékszem, hogy nézem, nem jön zavarba, éjszaka van és közelítő tél, autópálya végtelenítve. nem emlékszem az arcára.
már-már unatkozom az úton, nyűglődöm kicsit, feléd fordulok és lehunyom a szemem de nem bírok elaludni, ahhoz valahogy túl rövid a táv. nézem az arcod a táj előterében, nem tudom melyik egyenrangúbb. már nem tűz olyan erősen a nap de bőven kell a légkondi, olyan komoly vagy szemüvegben, szemüveg nélkül is az vagy ha látnak. azon kapom magam, hogy ugyanolyan mohón nézem az arcod, szinte kinézem belőle, lenézem róla az itt-valóságod. erővel fejtem le rólad pánikrohamos tekintetem, meg kell magyaráznom magamnak, hogy a mi időnk nem mákban és holnapokban, hanem általában van.
amikor enyhül a szemem légszomja, hagyom, hogy átmenet nélkül vágjon belém a párhuzamos utazás, jelenem reciproka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése