részlet

"Látni azt, ahogy sárga sisakos emberek szorgoskodnak, és egyszercsak ott lesz teljes valójában, ami két dimenzióban a papírra került, na az fantasztikus érzés." 

Olyan, mint szülés után kézbe venni a gyereket. Akkor minden fájdalmat, minden rosszat elfelejtesz, azt mondják. 

Nagyanyám nem mondta ezt. A szülőotthon egy sárga mázas klinkertéglával burkolt ház a Fő utcán. A vörös műkő lábazat felett a vörös festék teljesen lekopott, legtöbb helyen a vakolat is lemállott, kilátszik alóla a vöröses-sárgás kisméretű téglafal meztelen húsa. A nagy ablakot elvakították, az üveg belső felére egy zöld-sárga mintás fóliát ragasztottak. Sok a bizonytalanság ezzel az ablakkal. Eleve az, hogy miért nem illeszkedik a másik hét, teljesen egyforma raszterbe. Amikor anyám született ott, a nagy nyílás fele ablakfülke volt, a felső részében két négyzetes alakú, magas parapetű ablakkal. Nem emlékszem melyik tanterem van mögötte, pedig öt éven át jártam oda angolórákra meg nyelvtanra, a C épületbe. Oda vitték a lepukkant padokat, a harisnyát felsértő fa székeket, a foltokban lepattogzott, kopaszodó táblákat. Az angolt és a nyelvtant. Mindent, ami kiszorult a többi, újabb és újabb és egyre újabb épületből.  Nagyanyám estére ment be, még látta azt az istentelenül szép naplementét, amit gyűlölt. Nem úgy általában a naplementéket, hanem ezt a naplementét gyűlölte. Egyedül sétált végig az utcán. Egyik kezét a hasán tartotta, az alkarján hintázott a kis fekete táskája, a másik kezét lóbálta maga mellett. Sűrűn és egyenetlen ritmusban kopogott a lapos sarkú cipője. Kicsiket lépett és gyorsan, aztán nagyon-nagyon lassan, megállt egy percre, majd megint gyors koppanások. 

Azt később mondják, hogy évekig tart feldolgozni a traumát, az orvos erőszakos lapátkezét, meg utána hogy egy órán át varrtak, csak az érzéstelenítő szart sem ért.

Most úgy mondanánk, hogy Nagyanyámnak szép szülésélménye volt, de ezt ő nem tudja. Neki senki semmit nem mondott, és összehasonlítási alapja sincsen. Amikor megérkezett a szülőotthonba, már tízperces fájásai voltak. 

Érzéketlen lennék minderre?

Nem igaz, egyszer éreztem valamit a Malomnál. Néztünk fel a belső udvarból a két felnövekedett betonvázra. Akkor meghatódtam. A mi gyerekünk.

A gyerekeket külön szobában tartották, szoptatási időben vitték be az anyáknak. A csecsemőgondozók arca elé nagy, fehér kendőt kötöttek, amitől úgy néztek ki, mint egy stilizált mikulás. Vitték őket az egyforma pólyákba bugyolálva. Nagyanyám kopogott, de a választ meg sem várva benyitott a folyosóra.

Ez a meghatódás nagyon rövid ideig tartott, és semmi köze nem volt az épülethez. Hozzánk volt köze. Ahhoz, amin keresztül mentünk aközben, hogy ennek a háznak a terveivel foglalkoztunk. Vagy amikor keresztül mentünk ezen az egészen, és közben voltak a tervek. Az az igazi kérdés, hogy hogy vannak ezek a viszonyok.

amúgy rachmaninov 3

amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok, és hiába dolgozok, se pénz, se eredmény, akkor felnőtt módra nem kelek fel az ágyból és írok inkább egy müpa előadás kritikát. very adult, such responsible.

but you caught me at a bad moment and i can't

a kanapén aludtam, aminek anyukám többször megvarrta a kifeküdt, kiült virágos plüsshuzatát, a szétfoszlott varrást is összeöltötte, de az megint elszakadt. ez ugyanaz a kanapé volt, aminek a gyűrődéseibe rejtettem az orákulumot, ami egy müzlisdobozhoz csomagolt, csúnya aranyozott medál volt, de anyukám az egyik ágyazásnál megtalálta, és ezzel szentségtelenítette a tárgyat, az orákulumot, ami nem tudtam mit jelent, ahogy ez a tárgy sem volt gyermeki eszemmel felérhető, nem volt, értelme, nem volt szép, feleslegesen létezett, feleslegesen csomagolták a müzlihez, nagyanyám is azért adta nekem, mert ő maga sem tudott vele mit kezdeni. most sem tudnám szabatosan megfogalmazni, mit is jelent az a szó, hogy orákulum. nem húztam ki a kanapét, maximum odatoltam magam mellé a puffot, azon elfért a távirányító, a vacsorából maradt tálca, a papírzsebkendő. kaptam tőled egy sms-t, amiben azt írtad, hogy those paralell lines will work forever. lehet, hogy előtte beszéltünk telefonon, éjszaka 2-4 között szoktál felhívni, az első alkalommal szinte egy szót sem értettem abból, amit mondtál, aztán szépen lassan megszoktam, hogy hadarsz. akkor még nem volt messenger.

Catherine Barkley

repültünk körbe a teremben. elképzelhetetlen szabadság volt a mozgás maga, semmi félelem nem volt bennünk akkor sem, amikor felénk hajítottak egy üveget. hazudni készültünk, sohasem tudta meg senki, hogy loptunk magunknak még egy éjszakát.

nagyon sajnálom

végére értem a könyvnek, és most végtelen ürességet érzek. vagy úgy érzem, hogyha örökké csak ezt a könyvet olvasom elejétől a végéig újra és újra, az is elég. hibás gondolat, mert a mostani állapotban lenne elég, és ezt nem lehet konzerválni, nem is kell, az egy dolog hogy most betalál és megmagyarázni látszik mindent. mégsem hiszem, hogy lehet többet mondani ennél, maximum mást. nem hiszem, hogy érdemes lenne másképp mondani. ezek a mondatok is csak egy nagyon szűk univerzumban érvényesek.

és közben mégis örkény hajnali telefonja lenne

orange

már nem olyan az illatod és nem hat rám a varázs, de pontosan tudom, mit szeretett benned az, aki akkor voltam. ő sosem szűnik meg belezuhanni, szerelmesnek lenni, és megalázni magát.

i saw the way you close your eyes

nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de beszélni sem lehet róla. összeírom majd, mint a nagyapám, hogy mit kell elmondanom.

in the third act it is gonna go off

diamond fields

el kellett volna mennem onnan. ha nem tudok mit mondani, mert úgy érzem, hogy nem lehet, akkor odébb kellett volna állnom, beszélni másokkal más dolgokról, vagy folytatni a nem beszélést, mások beszélgetésének kihallgatását, de valami azt sem engedte, hogy arrébb menjek. álltunk egymással szemben, farkasszemet néztünk, arról nem beszéltünk, amiről kellett volna, hanem más érdektelen ostobaságokról. hiába mondja azt Tomás, hogy én bárkit megkaphatnék, ilyenkor szánalmasan áll az ember a sötétben, rózsaszín pokróccal a hátán, és csak az ostobaságát bizonyítja. haragszom rád, hogy nem engedtél elmenni, és haragszom magamra, hogy nem voltam fölényes és lemondó. aztán lehet, hogy másnap már nem is emlékszel az egészre.

mindig van egy pont, ahol széttörik a távolság, de mi nagyon messze vagyunk ettől, isten tudja miért. van rá egy elméletem persze, de tőled akarom hallani az igazat.