Miserere mei Deus

"és te megmaradsz minden időben", énekeltük a zsoltárt.

hálás vagyok azért az időért, ami megadatik nekünk közbe-közbe és utóljára. hajnalodik, este lesz; menned kell. ha soha többet nem jössz, köszönöm, hogy itt voltál.

házak és helyek - Varsó III.

egy parkban, néhány másik sportlétesítmény mellett

Varsói Műszaki Egyetem (WUT) központi épülete, nagy aula

Varsói Műszaki Egyetem, matematika szak épülete

tetőkert a könyvtár felett

átjáró és a könyvtár kívül-belül

Óváros. "ugye mi jó barátok vagyunk?"

gótikus templom I.

gótikus templom II. a Visztula másik felén

bevásárlóközpont.

akkor most mondd mégegyszer, hogy ebben a városban nincsen semmi érdekes, kérlek.

Varsó II.

zuhogó esőben szálltunk fel a gépre. Ferihegyen gyomron vágott a meleg. amíg nem voltam itthon, nyár lett.

Varsó hiányváros. az idő szökött ki belőle. kikanyarították, a szívét kiskanállal. mintha sose lenne már ugyanaz, vajon hogy gondolnak erre az ott élő emberek. talán nem is értenék, ha megkérdezném.
lehet csak én érzem így, a kívülálló. utazik a villamoson egy apuka, kisfiával az ölében. a gyerek érdeklődve kommentál mindent amit lát, ami történik, az apja válaszol neki, gyengéden magához húzza. nézem őket, szeretem a férfit és szeretem a fiát, ez nem az én városom.

csak úgy, van tovább. tökre. nem feltétlenül hátra. hátra is. a régi dolgok negyvenöt után épültek. azt mondanád, kulissza. ott jársz és nem az. elhiszed a városnak, aki azt mondja, ilyen voltam előző életemben, s ezeken a helyeken mozogsz igazán szabadon.

közben folyton-folyvást visszatér Budapest. nem szokott a szemünk hozzá, biztatom magam, mikor mint a gyerek lógok a villamos ablakában és megpróbálok felnézni a felhőkarcoló tetejéig hét nap után is ámulva.
ez lenne az a másik réteg, ami ugyanolyan joggal létezik. mintha én nem tudnék mit kezdeni azzal, hogy ő tovább tudott lépni. persze azért németül inkább ne. igazán megszívták.

 sok lenne ez egyszerre, napok alatt feslik fel a szövet. amúgyis miért van, hogy a közelmúlt történelmével nem tud leginkább mit kezdeni a generációm.
nehezen fogadom el, hogy így telik az idő.

van az Új Város, játsszunk színházasat. de most komolyan játsszunk.

a széttört arc harmadik darabja eltéveszthetetlen. ott áll a jelképe középen, brutálisan áll ki a városból, vagy beleáll éppen. szoc, mondhatnám ezzel az előtaggal nagy okosan, hogy semmi közelebbit ne kelljen mondanom, s hogy azt higgyem, ezzel elmondtam mindent.

fél tízkor sétálok vissza a Bercsényibe három szatyorral, a kocsmák elé kipakolták az asztalokat, az emberek úgy vannak az utcán, mintha csak otthon lennének. sétálok közöttük és furcsán érzem magam, mintha idegenek lakásában járnék hívatlanul.

nyár lett, amíg nem voltam itthon.

Varsó I.

nem próbálom meg összefoglalni. ("A világ bonyolult." - mondta a bölcs az öreg királynak, amikor már csak egyetlen mondata maradt.)

a Város!...vajon hogyan emlékszik önmagára?

de most indulás Budapestre.

arról, hogy a csomagolás öregít.

nehezen pakolok. valami gravitáció visszaránt minden reggel kiindulópontjába, arra a néhány négyzetméterre, ami szerinted éppencsak elég. itthon hagyom a laptopom; olyan, mintha egyszerre mindent ittfelejtenék.

a harmadik hét

időtlenek vagyunk. nem történhet más, mint ez a csend, talán jobb volt, amikor azt hihettük, haragszom. nem haragudtam soha. úgy véltem, észre sem veszed, hogy már nem vagyok, hogy két, három, nyolc hete nem beszéltünk. két hónapja, mondtad, számoltam. nyolc hete, mondtam, az ugyanaz.

némaság a csend helyett.

belém kövültél, egy szót ismételnék minden nap, egyetlen szót, amit ha elmondok egyszer, elfelejtenél örökre. ezentúl hallgatok rólad. nem változik semmi sem. sosem voltál ilyen közel.

a némaság mi helyett

vanitatum vanitas

eszembe jut, hogy úgy ennék egy csokit, vagy az a finom fagyi, egy üveg bor estére Anettel, aztán elmegyek a bolt mellett. mindez pillanatnyi vágyaim kielégítése lenne, okozna néhány perc élvezetet, vagy annyit sem, aztán marad a hízékonyság, a másnap, a hiábavalóság érzése. nem kell. belétek fulladt minden szenvedély.

я женщина без жизни

szinte menekültem a szórakozóhely különterméből, ahol a rendhagyó előadást tartották. másfél órát voltam ott és egyetlen szót sem tudok visszaidézni, csak a rettenetet, hogy emberek vesznek körül, akikkel közösséget kellene alkotnom, de ez lehetetlen, nincsen támpont és nincsen határozott éle annak sem amit hallgatunk, nincsenek kapaszkodók, hanem ötletszerűen valami, aminek nem érem el az elejét, nem értem hol van vége, nem bírom kivárni, ha kivárom, nincs is vége, csak abbahagyják, nem tudni hol.

aznap este mi is majdnem betértünk erre a helyre, csak túl hangos volt a zene.

futottam a gáton, a szülők hintáztatták a gyerekeket, a nagyobbacskák csoportokba verődve bicikliztek. a sziget végében kajakedzés volt, egy lány mindenáron rá akarta venni a crush-ját hogy cigánykerekezzen öltönynadrágban, egyetemisták napoztak, boroztak a parton, párok andalogtak munka után, még a munkaruhában, félúton az iroda és az otthon között. mosolyogtam mindenkire: apró sorsbörze. konfekciójelenetek, mintha innen választhatnék magamnak életet.

átvergődtem magam a kifestett, színes ruhában pompázó lányokon, már majdnem tele volt este nyolckor az összes hely. rengetegen jöttek szembe, a Deákon csak úgy hömpölygött át a zebra mögött felgyűlt tömeg, amikor zöldre váltott végre. nincsen ezeknek jobb dolguk csütörtök este. a lámpa miatt elment előttem egy villamos. lehajtott fejjel rohantam haza, ha valaki rámköszönt volna, biztosan azonnal elsírom magam. fekszem cipőben az ágyon és átölelem magam. kör, kerít, karol: szóbokor.

városokon át

három nap múlva indulok Varsóba. furcsa: valahogy hárman leszünk ott, ahogy négy évvel ezelőtt egy félhivatalos kanapén, akkor még teljesen naiv módon. a másik kezét fogtam, aki éppen abban a lengyel városban vert tanyát, ami hívott engem is. most esténként a te kezed képzelem.

a harmadik hónap

tudom mit jelent az ha a hold emlegetése után meghív magához egy kávéra. és a különbséget is nagyon tudom, amit Pilinszky a Vázlatában.

az egész múlt nyár elment azzal, hogy vesződtem veled. te velem nem, csak én. én vesződtem. se füle se farka esték, reggelek amik nem vezetnek ki sehonnan és nem tartanak semerre. beállítanálak a sarokba meztelen, fordulj ide, mondanám, maradj ott. szép vagy, még mindig néznélek. ha csak ennyi lenne, de nem ennyi. magamban melyik énemet üssem agyon.

úgy látszik, nekem mindig ezek az egománok kellettek.

 "there is a black black blackbird in my chest."

что такое исскуство?

az ember nem tervezi hogy akkor ő most a magyar-vietnámi irodalmi kapcsolatok fő felelőse lesz, csak úgy ott találja magát, komoly arccal játsza azt a szerepet amit elvárnak tőle, miközben azoknak sincs fogalmuk róla hogy mit várnak el akik elvárják: végül az egész mégis tökéletesen működik.
minél többet tudok, annál inkább rájövök milyen nagy is az általános fejetlenség. Petike szokta mondani: megtanulod az angol nyelvtant alapfokig, és utána sutba dobhatod az egészet. minden, amit nyolc évig az általános iskolában mondtak és sok részben az is, amit a gimnáziumban, vagy érvénytelen, vagy másképp van érvényben, vagy legtöbbször senki sem tudja, mindenesetre így nem maradhat. gondolhatunk a newtoni fizikára, az euklideszi geometriára, arra, hogy árulkodni nem szép dolog.

mi a művészet.

hú de nagyot mondtam ezzel, ugye, valaki majdnem komolyan is vette. nem kell. esztétika órán ezen feszengtek sokan, most főleg a Tolsztoj után "lazábban" kezelem a kérdést. egyszerűen csak nem kell olyan nagy jelentőséget tulajdonítani mindennek. nehogy már egy bránertől összedőljön ez a szép épület.

ma nem sajog hogy vagy, lila nadrágban lila sálban lila hajgumival kislányos copfba fogva a hajam a fejem tetejére (kicsit jobbra nem középre), így léptem ki reggel, ha belefeledkezem néha olyan közel érsz, hogy már nem is érzem: itt vagy.

performansz '94-ből

nem tudom hanyadszorra nézem meg, még mindig nem tudom túltenni magam rajta. Mátrai Péter építész performansza, aki ma egy felejthetetlen előadást tartott az elmúlt tíz évben létrehozott munkáiból. szerintem érdemes tovább böngészni a youtube-on, a következtetést mindenki vonja le maga.

az Italo Calvino: Láthatatlan városokra készített darabjainak(?) szellemi tartalma még nem ment túl az ingerküszöbömön, de ez a könyv annyira jó, hogy nem tudom, el lehet-e rontani bármivel. a megvalósulatlan, Kristályéjszakára emlékező installációja(?) pedig tuti megrendített volna engem is, oké, nem nehéz egy ilyen szempontból gyenge idegzetű, tragédiára fogékony nőt.

de a vécépumpával növényen gordonkázás, arra nincsenek szavak.

konszignáció. O#01.

egész nap nyílászárót konszignálok, kilincseket nézek a neten, zárakat, középfelnyíló ablakot fából mert az tetszik.a teljes színskálát oda-vissza lerendelhetem, de egy normális műszaki paraméter nincsen róluk, nagy ritkán hőátbocsátási tényező. amikor lefekszem, azt gondolom hogy mögöttem vagy, másképp nem bírom ki csak ha szakadatlanul képzellek. mások azt mondják, azért mert lehetetlen. én azt mondom, az összes hibáddal együtt nincsen hozzád fogható és tévedek. nem is a miért a lényeg.

megfordult, rövid lépteivel kicsit billegve ment át keresztben az úton. hosszú fekete kabátját nem gombolta be, az anyag ide-oda dobta magát a térdhajlatánál, ez volt az utolsó amit láttam belőle mielőtt eltűnt volna a sarkon.

Odysseus

a blueskoncerten volt néhány pillanat, amikor felhívtalak volna, ahogy Tomás szokott. ilyenkor csak állok a szobámban, a metrón, a randevú közepén és hallgatom a zenét a telefonon át, nem bírom letenni. fel akartalak hívni, hogy megosszam veled, potyogtak a könnyeim és mosolyogtam, de nem tettem. tudom hogy te is gondolsz rám.

a blogger rohadék keresője másképp nem találta meg a videót

Mami

dédim ma reggel, kilencvenkilenc itt töltött év után rázárta szemét egy másik világra. egy hónapja még a Felhőatlaszt, egy Mészölyt és egy Nádast vittem le neki olvasni. Mami elfáradt.

soha nem örültem annyira a hazatérésnek, mint amikor délután visszaértem a kollégiumba. P.N. is lassan egy éve. mi mind össze vagyunk kötve. Odysseus még ha a Duna túloldalán is, örökké messze. ma én is fáradt vagyok.


"I'm going to miss you now
So much more then I realised
...
I can't go with you now
I can only watch you now
Watch you
As you sail away
...
I smile and say
Sail away"

MÜPA

Flóra jóvoltából Betti is és én is ott lehettünk a Nemzeti Filharmonikusok ünnepi hangversenyén. még sosem hallottam egyben a IX. szimfóniát. valahogy nagyon aktuálisnak tűnt, nem a személyes életemre nézve hanem úgy általában, főleg az első tétele. nem tudom megmondani miért, ez csak egy érzet. egy kicsit a Leon is eszembe jutott. több Beethovent fogok hallgatni.

amikor beléptem a terembe, úgy éreztem ott vagy. körülnéztem; ezer közül megismerném  hajad. Veled hallgattam végig Lisztet, de a Kilencediket már csak messziről figyelted bennem.

Kossuth tér, 2013

forgalomváltozás a 2-es villamos vonalán.

kérjük hagyják szabadon a biztonsági sávot.

oké oké

akkor a következő egy-két évre rendezkedjünk ITT be.

itt jó lesz titokban leélni egy életet?

jó a fogásod, mindig szerettelek nézni, állsz a tükör előtt, nézlek, szép vagy. inkább ne beszéljünk, mondjuk, soha többet. legalább hatodszorra soha többet, pont annyi értelme is van megint. a következő olyan alkalomig, amikor bárhol máshol találkozunk, mint az utcán. vettem a kabátom, te ott maradtál, nem tudom min múlt, rajtam, nem rajtam, a barátaimon. szeretném azt mondani, hogy erős voltam, nem voltam erős.

fekszem az ágyon, behúzva a függöny az egyetlen ablakon, nem bírok senki szemébe nézni.

kortárs

az Esztétika kurzus keretén belül (jaj de ki akartam hagyni ezt a kifejezést!) ma a Ludwig Múzeumban jártunk. nálam (sem) aratott osztatlan sikert a kortárs kiállítás. erről beszélnem kellene itt, de amikor nekiveselkednék hogy leírjam, rám telepedik valami nehézkedés. máskor.

Az égbolt másik fele (válogatás a gyűjteményből)

az egyik videoinstalláció aláfestőzenéje valami borzalmas Bartók rádiós Ars Nova-ba illő fuvolaszóló volt, ami személyes okokból mindig mélyen érint. 

nem akarok nyáladzást látni múzeumban.

72-ben ezek amikor írták azt a pszeudo-kiáltvány izét Balatonon nagyon sokat ihattak. onnan gondolom, hogy a sárvári 16 éves váteszek ugyanilyen tüneteket és műveket produkáltak éjjel 2-4 között a kocsmában.

voltak persze amik tetszettek, például Reigl Judit: Prelúdium (A fúga művészetéhez). előre jelzi a fúga strukturáltságát, igen, ilyen lehet egy fúgához illesztett előjáték megfestve. máris szólt valami Bach a fülembe, láttam futó ujjakat egy orgonán, láttam egy tökéletesen biztonságos szerkezetet, ami alá szívesen beállnék, olyan stabil, láttam egy utcahálózatot, ahol nem lehet eltévedni; organikusan szerveződik, mégis egy tudat alatti ráció vezeti, természetünk logikája.

A meztelen férfi

kinek ne jutna eszébe a HIMYM-ből a pucér pasi, ami ráadásul alliterál is :) nálam nem verte ki a biztosítékot, igényes összeállítás, néhol persze meglepő, esetleg vicces vagy túl morbid elemekkel (aki kibírja az esti híradót annak ezzel sem lesz baja, csak hogy én azt nem bírom ki). számomra hiánypótló kiállítás volt, nem kell álszemérmeskedni, jobb esetben láttunk már meztelen férfit, nekem pedig nem elítélhető módon, tetszik is ez a látvány. most mondd azt hogy ez nem szép.

na jó, kezdődhet a félév legjobbnak ígérkező építészbulija kiscsaládommal. nem vagyok én kultúrmajom

Budapest100

Budapest százéves házainak idén is megrendezték szülinapi zsúrjukat. a lakók, önkéntesek és építészhallgatók programokat, kiállításokat, játékokat szerveztek, többek között Miklós Bernadett barátnőm a Belgrád rakpart 13-15.-ben zajló eseményeknek volt az egyik fő felelőse, a programok kiötlője és ő készítette a kiállítási anyagot is. néhány kép Betti szemszögéből. sajnálom hogy nem lehettem ott, elmesélése alapján mindkét nap jó hangulatban telt, az emberek érdeklődőek voltak, az óriáskifestőt is birtokba vették fiatalok-idősek :) hát komolyan, nem aranyos? boldog szülinapot, ház!

"e fogalmak meghatározására irányuló törekvés horizontja nem, vagy nem eléggé reflektálódott."

ez a mondat interakcióilag létezni próbáló szubsztanciája homályba tűnő messzeségbe ránt.

nem tudtam elmenni mellette, bocs.

coffeewithananrchitect.com

ez a bejegyzés például most nagyon tetszik. nem csak építészeknek.

építésztúra - Északkelet-Magyarország

láttuk a dolgokat úgy ahogy éppen vannak, ez elég sok.

magam alkothattam véleményt (ítélet helyet!), személyes tapasztalat alapján, nem fotók, cikkek, kritikák hatására. építészeti minőséget hordozó házakat kerestünk fel, de ez nem azt jelenti, hogy ezek tökéletesek, vagy akár megközelítőleg azok. láttunk használhatatlan maradék-tereket, klausztrofóbiát okozó sztáröltözőt, indokolatlanul sok különböző anyag találkozását egyetlen részletben, rengeteg beázást, erkölcsileg teljesen elkopott épületet amivel már a tervezője sem tudott azonosulni, mégis nekiveselkedne a megmentésének. hozzá tartozik.

szemelvények, saját képekkel:

 Debreceni Egyetem élettudományi épület és könyvtár, Golda János, Szenderffy Gábor 2006

Denreceni Egyetem

Nyírbátor, református templom és harangtorony XV.sz

Nyíregyháza Művelődési ház, Bán Ferenc 1981

Nyíregyháza Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Balázs Mihály, Somogyi-Soma Katalin, Tarnóczky Tamás

Tolcsva Oremus borászat, Sugár Péter, Selényi György

"I see it now, and I, can say it's gone"

reggel volt mire beértünk Budapestre, egyedül ültem a buszon. "another day goes by" hallgattam és tudtam hogy ez a vége. öt év után feltették újra a képeket. egy pillanatba talán visszamennék, mondjuk amikor fekszünk a füvön, a küzdelem egy másodpercébe, vagy a tatamin alvás, megosztoztunk a kispárnán, a takarón is. átmentem teázni, leültem a fal mellé, nem voltam még tizenhét. ugyanígy egy napra, egy estére, vagy csak benézni magunkra a 419-be, kompótot bontunk villanyoltás után és hangosan imádkozunk mind a négyen. Catherine fekszik a cuccain felhúzott térdekkel, nincsen gyönyörűbb nála. mégis soha, soha nem élnék semmit újra.

sok minden történt.

egy véletlenül megtalált középiskolás Ady-dolgozat apropóján

"Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók"

felébredek reggel, keresztben fekszem a hatalmas franciaágyon. minden fehér. paplan helyett valami ugyanolyan fonódik rám mint a lepedő alattam, a földön takarók hevernek, nem látom át az ágyneműk rendszerét. bevillan a tegnapi mozdulatod, mint egy pillanatnyi éles fájdalom a fejben. nem bírom a fényt, nem bírom a zajt. nem bírom ezt a csendet. érzem a bőröm minden négyzetcentiméterén a textil keménységét, a testem macskásan elnyúlik, az elégedettségével tüntet. megbénít a tárgyak idegen rendje, az akarat ami elrendezte őket szinte jelen van a szobában. felébredsz te is, nem szólok, nem érek hozzád. nem tudom kinek a keze ez az enyém helyett, kié az a szem amin át látok, a testrészeim mind elárultak engem. nincs több átváltozás: mint amikor a sellő végleg hal marad. mire felébredek már elmentél, semmi közöd a rettenetemhez. főzök egy kávét, szemben ül velem az a másik ember aki én vagyok, meztelen. többé nem szeretlek, soha nem gondolok majd rád, csak arra, aki szemben ül. nézek rá, felszürcsölöm az első korty feketét. 

de mielőtt így történhetett volna, tovább sétáltunk. hazáig fogtad a kezem, ott elengedted.

"S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket."

let me go home

néha nem értem mit keresek a történetekben. talán régen még érdekelt volna a szerep, de hirtelen öreg lesz az arcom, idegen. behúzom a függönyt, lekapcsolom a villanyokat. nem merem felhívni a rajztanárt, kétezer-tizenegy van, nem mozdulok el Betti mellől a gólyatáborban. a legtöbb dologhoz senkinek sincs köze. se Odysseusnak, se Tomásnak, még a családból is keveseknek. ezen a helyen csak az van, amit én teszek bele, "остров мира" gondolom erősen, képzeletben felírom az ágyam fölé amikor mégsem tudok elaludni, az utolsó amit még látok az P.N. párnája a fal mellett. magamra csukom a szemem: nyugalom végre.

a piros szabadság eljött, minden nap emlékszem rá, hálás vagyok, minden nap.

alig várom, hogy hazaérjek, minden ami kint történik tőlem idegen. rajzolok egy széket és amikor azt hiszem hogy jó akkor azt mondják mégsem, idegességemben egyik vonal sem lesz egyenes, elviharzik bennem a lelkem.

most két napig egy olasz kisvárosban lakunk

you mean when 3

térdelsz az ablakban, átölellek. elfogadtunk mindent. így is mondhatnám: boldogan. azzal, hogy nekünk nincs remény, visszakaptam minden reményem. nézed a hegyeket a távolban, nem félünk csendben maradni még akkor sem, ha nem vagyunk elég közel. van egy bizonyos távolság, ahonnan nehéz hallgatni. nemsokára elmész, senki sem tudja meddig nem beszélünk. már nem vagyok Calypso.

így helyes.

Theo Angelopoulos: The weeping meadow

valószínűleg ő az én Kunderám filmekben. most sem győztem csodálni hosszan kitartott, csodálatosan megkomponált képeit. de nem szeretnék még szubjektív elemzésbe sem bocsátkozni. Eleni Karaindrou zenéjéről nem is be...

vasárnap este volt. amikor visszaértem a szobámba bekapcsoltam a Bartók rádiót. a zene azonnal letaglózott, tántorogva mentem az asztalomig. egy ideig még nem tudtam leülni, csak álltam döbbenten. majd írni kezdtem Odysseusról, vagy talán épp neki. egy olyan világba léptem be, ahol érezhettem mindent. leszakadtak a függesztékek de a tárgyak nem estek le, minden súly nélkül, egy nem létező köztes állapotban, egy téridőn kívüli pillanatban ragadt, ahogy én is akkor veled.

utána bemondták mit is játszottak. alig hittem a fülemnek: ez egy filmzene. a film címe pedig: Odüsszeusz tekintete. napokon belül megnéztem, s utána még háromszor egymás után, már szinkron nélkül. 

később kiderült, Ő is hallgatta akkor a Bartókot.

„Amikor visszajövök, egy másik ember másik ruháit viselem majd. Egy másik ember nevét. Váratlanul

érkezem majd. Ha nem ismersz meg és azt mondod

majd, te »nem ô vagy«, bizonyítékokat adok. És hinni

fogsz nekem. Beszélek a citromfáról a kertedben, a

kisablakon besütô holdfényrôl. Aztán a test bizonyossága. A szerelem jelei! Remegve megyünk fel a régi

szobánkba. És akkor két ölelés között majd, ha elcsitulnak a sikolyaink, beszélek neked az utazásomról.

Egész éjszaka. És aztán minden éjszaka! Két szerelmes ölelésünk között, ha elcsitulnak sikolyaink, elmondom a történetet, aminek soha nincs vége."

a szemben fallabdázó fiúk egy ötödik emeleti koliszobában az ágyon AC/DC-re ugráló lányt láthatnak, kezében hajkefével.

good to know you like me

hiányzott a gát. hétkor még világos volt, emlékszem karácsonykor délután 3 felé el kellett indulni, hogy éppen hazaérjek, mielőtt koromsötét lesz. utáltam, a téli időszámítást hónapokig képtelen vagyok megszokni, lehet hogy egyáltalán nem is szokom meg, azonnal észreveszem ha fordul, ha percekkel is, de rövidebb az éjszaka. csak futottam és nem akartam megállni, úgy mosolyogtam, mint a félmaratonon. a gondolatod elvisz bármeddig. csodálatosak voltak a fények, a gát egy saját világ, elvarázsolt sziget, mégsem tagadja a várost. és a hidak, Budapest legszebb tárgyai! a nyitott tájak helyett ez a hely most az otthonunk.

köszönlek. találkozunk egy következő életben.

megkerülhetetlen

ilyenekért érdemes az éjféli kávé mellett indexet olvasni.