néha nem értem mit keresek a történetekben. talán régen még érdekelt volna a szerep, de hirtelen öreg lesz az arcom, idegen. behúzom a függönyt, lekapcsolom a villanyokat. nem merem felhívni a rajztanárt, kétezer-tizenegy van, nem mozdulok el Betti mellől a gólyatáborban. a legtöbb dologhoz senkinek sincs köze. se Odysseusnak, se Tomásnak, még a családból is keveseknek. ezen a helyen csak az van, amit én teszek bele, "остров мира" gondolom erősen, képzeletben felírom az ágyam fölé amikor mégsem tudok elaludni, az utolsó amit még látok az P.N. párnája a fal mellett. magamra csukom a szemem: nyugalom végre.
a piros szabadság eljött, minden nap emlékszem rá, hálás vagyok, minden nap.
alig várom, hogy hazaérjek, minden ami kint történik tőlem idegen. rajzolok egy széket és amikor azt hiszem hogy jó akkor azt mondják mégsem, idegességemben egyik vonal sem lesz egyenes, elviharzik bennem a lelkem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése