Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók"
felébredek reggel, keresztben fekszem a hatalmas franciaágyon. minden fehér. paplan helyett valami ugyanolyan fonódik rám mint a lepedő alattam, a földön takarók hevernek, nem látom át az ágyneműk rendszerét. bevillan a tegnapi mozdulatod, mint egy pillanatnyi éles fájdalom a fejben. nem bírom a fényt, nem bírom a zajt. nem bírom ezt a csendet. érzem a bőröm minden négyzetcentiméterén a textil keménységét, a testem macskásan elnyúlik, az elégedettségével tüntet. megbénít a tárgyak idegen rendje, az akarat ami elrendezte őket szinte jelen van a szobában. felébredsz te is, nem szólok, nem érek hozzád. nem tudom kinek a keze ez az enyém helyett, kié az a szem amin át látok, a testrészeim mind elárultak engem. nincs több átváltozás: mint amikor a sellő végleg hal marad. mire felébredek már elmentél, semmi közöd a rettenetemhez. főzök egy kávét, szemben ül velem az a másik ember aki én vagyok, meztelen. többé nem szeretlek, soha nem gondolok majd rád, csak arra, aki szemben ül. nézek rá, felszürcsölöm az első korty feketét.
de mielőtt így történhetett volna, tovább sétáltunk. hazáig fogtad a kezem, ott elengedted.
"S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése