felébredtem minden zajra, vagy el sem aludtam igazán. folyamatosan tartotta a távolságot, és emlékeztem rá korábbról, máshonnan, honnan jön és hova tart ez a távolság, összejátszott vele minden, az a szag, az alig mosott hófehér ágynemű alatt a huzathoz dörzsölődő dunyha surrogása, a sarokban a leveleit szétterpesztő növény, mint ahogy kisgyermek nyitja szét az ujjait, szinte megreped a bőr közötte, kifolyatja a száraz, pergő homokot a tenyeréből. tőlem elfordulva aludt, az egyik karja a párnája alatt, mindig így alszik, sehogy máshogy, mint ahogy az ágynemű is mindig csak hófehér, az ágytakaró ugyanazokba a hajtásokba hajlik, a fogát is meghatározott mozdulatsor szerint mossa, mindig ugyanúgy. nem fértem hozzá semmihez, a tárgyak tilalomfákként álltak, kinéztek onnan, a ház erős, hirtelen zajai üldöztek, és ez a mindig ugyanúgy azonnal kizárt, én voltam a szokatlan, a hiba, nem szabadott volna maradnom, de pont ezért maradtam.
reggel otthagyta nekem az összefodrozódott takarót, a sajátom alól kisunyva láttam, ahogy az ég kékje alatt minden pislogásnál hullámot vet, a szempilláim között átszűrt fény más és más csillogást ad neki, és a jukka, mint valami nyak, kiemelkedik mögüle.
tíz.
tíz kiló egy hattyú.