Varsó hiányváros. az idő szökött ki belőle. kikanyarították, a szívét kiskanállal. mintha sose lenne már ugyanaz, vajon hogy gondolnak erre az ott élő emberek. talán nem is értenék, ha megkérdezném.
lehet csak én érzem így, a kívülálló. utazik a villamoson egy apuka, kisfiával az ölében. a gyerek érdeklődve kommentál mindent amit lát, ami történik, az apja válaszol neki, gyengéden magához húzza. nézem őket, szeretem a férfit és szeretem a fiát, ez nem az én városom.
csak úgy, van tovább. tökre. nem feltétlenül hátra. hátra is. a régi dolgok negyvenöt után épültek. azt mondanád, kulissza. ott jársz és nem az. elhiszed a városnak, aki azt mondja, ilyen voltam előző életemben, s ezeken a helyeken mozogsz igazán szabadon.
közben folyton-folyvást visszatér Budapest. nem szokott a szemünk hozzá, biztatom magam, mikor mint a gyerek lógok a villamos ablakában és megpróbálok felnézni a felhőkarcoló tetejéig hét nap után is ámulva.
ez lenne az a másik réteg, ami ugyanolyan joggal létezik. mintha én nem tudnék mit kezdeni azzal, hogy ő tovább tudott lépni. persze azért németül inkább ne. igazán megszívták.
sok lenne ez egyszerre, napok alatt feslik fel a szövet. amúgyis miért van, hogy a közelmúlt történelmével nem tud leginkább mit kezdeni a generációm.
nehezen fogadom el, hogy így telik az idő.
van az Új Város, játsszunk színházasat. de most komolyan játsszunk.
a széttört arc harmadik darabja eltéveszthetetlen. ott áll a jelképe középen, brutálisan áll ki a városból, vagy beleáll éppen. szoc, mondhatnám ezzel az előtaggal nagy okosan, hogy semmi közelebbit ne kelljen mondanom, s hogy azt higgyem, ezzel elmondtam mindent.
fél tízkor sétálok vissza a Bercsényibe három szatyorral, a kocsmák elé kipakolták az asztalokat, az emberek úgy vannak az utcán, mintha csak otthon lennének. sétálok közöttük és furcsán érzem magam, mintha idegenek lakásában járnék hívatlanul.
nyár lett, amíg nem voltam itthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése