rózsát állítasz, azt mondtad. uborkát ültetsz, egy nagy kapu van az utcai homlokzat mellett, olyan Székely-kapu. vesződsz és jó ez a vesződés.
templomkertekben alszol és lefogadom, hogy meghallgatsz rengeteg embert. rájuk emeled az óriási kék szemeidet, s már ettől félig meggyógyulnak. hallom a csended, látom hogy teszed a lábaid. megfogod a hátizsákod pántját két kézzel.
én építek, hogyha hazajöttök, majd napfényes, világos, új otthonban gyűlhessünk össze megint. tőlem egyformább távolságra, egymástól számokban mérhetetlenül messze, mégis egy kupacban vagyunk mind itt a szívünkben.
találkozunk ott, ahol nincsen sötétség - búcsúzunk mindig, unhatatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése