megyünk keresztül az országokon, nézzük a szélkerekeket az egymásba fonódó autópályák mellett és múlsz. naponta nekivágunk a városoknak, háztól házig zarándokolunk és múlsz. nagyokat hallgatunk egymás mellett BF-fel, megint értem, hogy miért írtam verset hozzá és múlsz. kilométerenként, házanként és hallgatásonként egyre kevesebb vagy bennem, kifúj belőlem ugyanaz a szél, ami az áramot termeli, ami viszi a felhőket Dél-Afrikába, hogy a Mikiéknek is legyen.
nem viszem haza az autót azonnal, hanem megyek a nap után, összebogozódnak a fénynyalábok a repceföldekkel. úgy repülsz ki belőlem, ahogy megérkeztél, kilélegezlek a tüdőm legmélyéből. leengedett kézzel állok, kiszállt belőlem az összes erő, az összes nevetséges küzdés értünk. gyűlölöm, hogy érdemtelenül szerettelek. mosolytalan boldogság ez a múlt idő.
egy faluban Téged talállak, ülsz a szedett-vetett széken és századszorra megisszuk azt a teát. eljött értünk a piros szabadság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése