bemegyek és átlátom az alaprajzot pedig a nappalinál nem jutunk tovább. ledobom a kabátom egy hanyag mozdulattal az első helyre, amit meglátok: mindegy. magamon hagyom a cipőm, lefekszem a kanapéra és kilógatom a lábam míg oda nem jössz. a kedvenc cipőm, szorít. le tudok menni vele egy rámpán, aki felveszi ne kényeskedjen, hordja.
az előtérben leveszem a cipőm, az üvegtégla tetszik, a festés nem és azonnal otthon érzem magam, annyi lakásban volt már az ember otthon, otthonosan mozgok a térben, ez nem olyan egyszerű mint leírva. a térhez van közöm, az otthonhoz. elmegyek hozzád, nem hozzád megyek hanem a helyhez. az időhöz általad.
amikor először láttalak a kék ajtóban, amit hosszú eltévedések után nyitottál ki nekem már ismerős voltál és tudtam, hogy én aludtam abban a lakásban. voltak emlékeim a jövőről. a táskám a kabátok alá teszem, reggel hanyatt fekve találjuk magunkat az elképesztő hőségben és nem tudod hol vagy és ki ez melletted. én tudom, hogy hol vagyok.
kettő van, egy kanapé a franciaágy mellett, addig nem hagylak elaludni szótlanul és úgy hogy hozzád sem érek míg át nem jössz hozzám. nekünk van a legtöbb helyünk, mi vagyunk akinek mégis egyetlen helye sincsen. amikor arra gondoltál, hogy legyen, nem beszéltünk többé nyolc hétig, annyira szörnyű volt a képzet. nekünk nem lehet helyünk ebben az életben.
egy darab ég felettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése