reggel amikor kinyitottam a szemem, egy másik fehér világba csúsztam át, egyetlen már észre sem vehető snitt. ha akkor visszaaludtam volna, nem szakít el  az óracsörgés attól a pillanatnyi, reménytelen csodától. de inkább lemásztam az ágyamról, járkáltam a lakásban, csakhogy ne térhessek vissza oda, ahol semmi sem rémít. minden csoda egy önmagába zárt, törhetetlen apró idődarab és ezért reménytelen. bár mindennél jobban akartam, nem mentem vissza hozzá abba az erdőbe, ahol sötét volt már és külön emlékszem, ahogy ciripeltek a tücskök. csak úgy ciripeltek. de valahogy egész nap nem ébredek fel.