nincsen ablak, nincsen ajtó

azóta nem öregszik a bőröm, végtelen idő telik el két szívdobbanás között, az egyiktől a másikig fut egy teknős és Héraklész. néhány képre emlékszem: BF alszik a buszon, mögötte nagy szélkerekek. futok a rakparton, és tudom miért futok. nézem éjszaka az autók árnyékát a fehér plafonon, a ház minden zajára összerezzenek, nem tartozom oda, és megszakad tőle a szívem. céltalanul autózom az ismerős tájakon, bejárom a falvakat, megkerülöm a hegyeket, szinte repülök attól, hogy nem érzek semmit. ülünk a második páholyban, öregek vagyunk, örökké tetszhalott szerelmünket egy medálban hordjuk, pár órára sors nélküli lelkek. bemegyek a kapun a már nem létező kulcsommal, egy sosem volt otthonba, aminek minden szegőlécére emlékszem, a galamcsontvázakra a padláson, emlékszem a fullasztó szagú, jéghideg akaratra. ülsz a narancssárga babzsákodon, felém nyúlsz, egy törvényen kívüli szobában sistergő levendulaszag, módszeresen rontjuk el és én belezuhanok. mintha szabadesés közben szűnt volna meg a gravitáció.