Atlasz

a világ, amit felfogok és beengedek, így is túl nagy. ezért építettem egy bunkert belőletek, Odysseus volt az utolsó zsákutca ahová nem találtak el a bakancsosok, amihez nem férhetett kétség, de ezt most megtagadtam, lebontottam a részt az egész érdekében. védtelenül állok magasba tett kézzel és tartom saját plafonom.

három napja és tegnap is a másikkal álmodtam. azaz nem vele, hanem a képével, hiszen amikor napközben ránéztem semmi köze sem volt ahhoz az önmagához, amit magamnak megjelenítek. hogy el tudjak aludni elképzelek egy jelenlétet, de az még elviselhetetlenebb. aludni vágyom, szabadulnék tértől, időtől, szabadulnék saját nevetséges atlaszságomtól és bekerít egy másik tér, másik idő, ahol megölelsz nem te, nem engem, reggel mégis fáj.

azt hiszi, hogy a pénz által elérhet mindent, amit szeretne az életben. hogy az majd biztosítja a lehetőségeit. én a tudásról gondolom ugyanezt. egyikünk sem lesz boldogabb.

egy életen keresztül nem fogom befejezni még azt sem, amit most belátok. vagy sraffozok neki, hogy ő nyugodtan szárnyalhasson. és persze a gyerekek. már alig van időm, enni kell, inni kell, menni kell. mintha mindenről lekéstem volna, a saját születésemet is lekéstem.

szükségem van egy mentorra. aki nem csak egy tízperces konzultáció erejéig figyel rám, nem is rám, hanem legjobb esetben valamire amit csináltam és önmagára, a kommunikáció eleve halálra ítélt. egy kölcsönös, személyes választás. mint P.N. és én. P.N. lassan egy éve halott.

egyre nehezebb a plafon.