visszanyúlsz a közeli távolból, megrágsz és kiköpsz.
játszol egy operában, a nézőtéren csupa ismerős ül. azon az előadáson helyettesítenek, nem találkozunk, mégis látlak. a tér, ahol voltál vagy lehetnél, téged jelöl.
napokkal később oda nem illően reagálsz egy ártatlan kérdésre. hányszor kell még rájönnöm, hogy az ártatlan kérdéseket sem szabad feltenni?
hányszor kell még elfelejtenem és emlékeznem a meddő utazásainkra, hányszor kell még azt gondolnom, hogy rettenetes vagyok, a felelősségemre, hogy mindent én tettem és nem csak történt velem? egészen addig, míg meg nem fogant az a gyerek, elhittem, hogy nem vagyok azonos már azzal az emberrel, aztán kezdődött minden elölről, egy félévnyi őrület volt, ha én mondom, önkívület minden nap. hagytam magam belesodródni. akkor most? a hallgatás a hazugság? vagy a kipróbált őszinteség, aminek sohasem volt jó vége? vagy el kéne már felejteni az egészet, és elfogadni, hogy ami történt, az történt meg tényleg?
még jó, hogy elaludhatunk közbe-közbe és útoljára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése