egynek jó

látod, ennek is vége, megmondtam, mit drámáztál, ezek csak tények. nem azért mert annyira okos lennék, hanem mert történt már így. először én is meglepődtem, másodszor még mindig, hogy tényleg igaz, harmadszorra fárad bele leginkább az ember (mindenbe, lásd ritkás találkozásaink ritmusát), aztán belejön. nem tud élni nélküle. és iszonyúan emlékszik az idők karakterére. az összes egyedül végigrajzolt éjszaka templomian nyugodt hangulatára, a rajzának a színére és arra is, hogy még mindig jobb a szemmértéke, mint a vonalzó. a pillanatra amikor ül a földön az egész szobát beterítő lapok között és csicseregni kezdenek a madarak. nem azt hallja, ahogy elkezdik, azt nem lehet hallani, hanem hogy már. már csicseregnek, meg a kéket az ablakból. és akkor nincsen semmi baj, így magam lenni teljesség.

egynek jó volt.

sokkal szebb before. így csak az ezerháromszázhatvankettedik fehér vakolt ereszfóbiás kocka sok ablakkal.