menekülőre fogom. veszett sebességgel zuhanok vissza magamba. te taszítottál át a küszöbön, szépen, a gyakorlott mozdulatainkkal, amik ismerték egymást már azelőttről. vajon tudni fogom-e évek, tízévek múltán, hogy kiről beszélek, ha rólad beszélek. most például éppen Odysseushoz. a tapasztalat azt mutatja, lehet tudni legtöbbször. nem a sztoriból: a nyelv emlékezik rá az időben. elég megnézni a dátumot, a szavak önmagukban lévő egymásutánját és akkor tudom már ki vagy te.
az állandó E/2. egyrészt elszemélytelenít titeket, így mindőtöknek ugyanaz a neve, ha nem emlékeznék a nevetekre, de az összesre emlékszem. nem mindenkiére. hanem azoknak mindegyik nevére akikre emlékszem.
másrészt ha leírom, a legszemélyesebb mégis ez a névmás: az idő és a nyelv egy darabját te birtoklod összetéveszthetetlenül egy másik te-vel szemben, nem szemben, önzésetek olyan mély, hogy egy percig sem éreztetek féltékenységet, mellett. egy másik te mellett, csak nem egy időben. párhuzamosan. nekünk nincsen ennél közelebb, minthogy egy névmással helyettesítem a neveteket, ahogy ti helyettesítitek velem a hiányt, a testeket bármely testekkel, a jelenségeiteket a képeitekkel, az életet halállal.
van egy máshol, ahol a lelked van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése