először folyton dühös voltam. dühös voltam a három nyárfa alatt, lökdöstelek, lefogtam a kezed, épp csak meg nem pofoztalak. dühös voltam a balatonlellei hajókiállításon, amikor másodszor találkoztunk életünkben, közöltem, hogy akkor én elmegyek a kiállításra, a vasútállomáson várhatsz rám. dühömben nem vettem fel a telefont amikor vagy hatszor hívtál egymás után, vártam a gépemre hogy jól otthagyjalak. dühös voltam a repülőtéri váróban, ahol ettük azokat a jellegzetesen repülőtéri melegszendvicseket, szörnyű tervet forraltam, véres bosszút. épp te voltál ott, megfelelő eszköz.
aztán szomorú voltam, a három nyárfa alatt néztem a szemedbe és csak azt láttam, hogy meghalunk bébi, abban a szomorú lakótelepi szobában, ruhák, cédék és használt tányérok egymás hegyén-hátán, kiszellőztethetetlen fűszaggal elegyedve a dezodorod. a nagy ablak előtt reggel,hiszen tudnunk kellett, hogy a reményen kívül semmi sincsen, az is csak addig, amíg kibírjuk. a düh úgy változik szomorúsággá, mint ahogy a kígyóméreg habarja be a vért.
legszívesebben ásnék egy kurva nagy gödröt a körút közepére, olyan dühös vagyok. visszamennék a három nyárfa alá, és félholtra vernélek.
"vajon mit várok a sorstól, ha hányok az édestől és izzadok a sóstól"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése