seasonal silver sale

te csak állsz, én meg ordítok, járkálok fel-alá a szobádban, a taknyommal folynak egybe a könnyeim, szipogok vagy a ruhám ujjával törlöm le az arcom, ekkor veszek levegőt, megrázom magam ha hozzám próbálsz érni, de nem próbálsz. nyugodt vagy, a kanapén ülsz, kezeid a térdeden, tudod hogy ez csak még jobban elkeserít. azt próbálom elmondani, hogy teljesen hiába az egész, miért ne vegyem meg azt a kabátot, mire spóroljak, a gyerekem egyetemi tandíjára, akinek még apja sincs? ugyan ki tartana többre vagy kevesebbre, ha lenne egy szürke kabátom is, amit a szezonális ezüst leárazáson vettem? egy olyan kanapéra spóroljak, amin ülsz, amit úgy gyűlölök és szeretek egyszerre, mint téged? minek a bútorok, mondjad, ugyan minek két szoba, fürdő, konyha, ha egyszerre úgyis csak egy helyen tudsz lenni, ha senki sem jön ide? ha bárki idejön, akkor mi van? leülhet a kanapéra, aztán feláll, elmegy, azokat a kurva poharakat sem fordítod meg soha, csak ha az agyadban tudatosan kikalkulált valószínűségi ráták egy bizonyos százalék fölé emelkednek. érzéketlen vagy, mert képes vagy nem szeretni akkor is, amikor szeretsz. azt hiszed a másik oldalon állni tisztességesebb? azt hiszed, hogy a szavaid és a tetteid közötti szakadékot átívelheti a jól szerkesztett öncsalásod, és ez felment a felelősség alól? hogy tisztességesnek hiheted magad, a saját mércéd szerint, engem pedig tisztességtelennek ugyanebben az inerciarendszerben? hogy van jó és van rossz, hogy a tények objektív, változhatatlan dolgok? ezt vágom a fejedhez, csúnya szavakkal szidlak, igazságtalanul vádollak, bántani akarlak mert nem tudlak bántani. a kurva érzelmeidet akarom látni, azt, hogy remeg a tenyered mert legszívesebben arcon vágnál, nekem már mindegy hogy szeretsz vagy gyűlölsz csak azt akarom, hogy érezz valamit, hogy kimutasd, kimondd. ezért tartod magad távol tőlem, mert kifordítalak önmagadból, mint azon az estén a Blahán? de hiszen már akkor rég eldöntötted.