Egy titok margójára
Takard le jól, mit elkövettél,és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.
napok óta ez a vers jár a fejemben, vagyis inkább foszlányok belőle, néhány maradék szó, ami alapján meg is találtam, egyik ilyen például a takar.
visszatérni bárhonnan az olasz kisvárosomba, ahol a fejünk felett száradnak a ruhák, a mosogató az mosdó is egyben, ahol kitártad a két karod "ez éppencsak elég két embernek", ahol az alvó szobatársam vár és reggel egy méterről integet, visszatérni ide felbecsülhetetlen érzés. vagy valahol, azonnal feldobsz egy alaprajzot az épületről, a lakásról, úgy közlekedsz a terekben mint egy kívülálló ha akarsz, mindent tudsz mielőtt kimondanám, mielőtt leírtam volna a naplómba azt a két dolgot, amin bukna a dolog, te már elrendezted, ahogy egy férfi tölt mindig a nő poharába úgy, hogy az tényleg ne tudja mennyit iszik, legyen akármennyire okos, ebben Émile volt verhetetlen. fejből felmondom neked a hajnalt. a reggel stációit, a fényeket, az időt, a nyugalmakat.
nem tudom ki volt az az ember, akihez a leveleket írtam télen, aki mindenről eszembe jutott, könyvről, zenéről, eszembe jutott a tájakról amit vonatablakokból figyeltem akkor is, mikor a hó Mezőtúron eleredt egyetlen nappal Szenteste előtt. nem tudom ki volt ő akkor nekem, hogy bármeddig elmentem volna vele, bármilyen hosszú útra, pedig tudtam, hogy az egyik állomáson leszáll és én nem követhetem, mert akkor már nem lehet, és visszafordulni sem. nem emlékszem a télre, nem mennék vissza soha, semmilyen időbe.
tudod mi van a tábla, a molinó mögött, ami a zsákutcát jelzi, ahova csikorgó gumikkal behajtunk? nem egy betonfal, közvetlenül vagy negyven centire, ó dehogyis. az túl egyszerű lenne. hanem végtelen tér. a strukturálatlan semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése